Mostanra viszont egészen egyedül maradtam. Elvitte a rák két hét alatt. Rosszul lett, kórházba került, és onnan már nem jött ki. Csak telefonon beszélhettünk, lopva búcsúztunk el. A családtagok egymást váltották az ágya mellett, nem látogathattam meg. Kiderült később, hogy régóta tudtak rólam, de hallgattak. Nem volt bennük annyi jó érzés sem, hogy engedjenek minket elköszönni egymástól.
A temetésére se mehettem el. Csak később kerestem meg a sírját. Azt mondják a barátaim, ideje új életet kezdenem; negyvenhárom éves vagyok, még találhatok férjet magamnak.
De elképzelni sem tudom, hogy mást öleljek. Borzasztóan hiányzik.