Rosszul voltam, kértem adjanak oxigént, mert fulladok, de ezt határozottan elutasították. Nincs oxigén. Maszk van. PROTOKOLL VAN! Annak ellenére tették mindezt, hogy az orvosi készülékek, amikre rákapcsoltak, jelezték, hogy baj, van, kevés az oxigénszintem, valami nincs rendben velem.
Az altatóorvos rám mordult, hogy nyugodjak már, pedig hallgattam, meg sem moccantam. Egy örökkévalóságnak tűnt az idő, míg a doktor úr kiemelte belőlem a gyermekem. Végre…
De elvették tőlem a gyermekem azonnal, a gyerekgyógyász megvizsgálta, azt mondta minden rendben és ennyi…a bába vagy ki volt az, fogta a gyereket és vitte is ki. Én kiabálni kezdtem, amilyen hangosan tudtam, hogy ne vigyék el a gyermekem, míg nem látom, érintsem meg, öleljem meg egy pillanatra… de megint rám ordítottak, hogy EZ A PROTOKOLL!
Akkor hallottam, az orvos azt mondja elkeseredve: Hozzátok a gyermeket az anyjához! Így vagy tíz másodpercet örülhettem a kisbabámnak és ennyi, elvitték és 7 órán keresztül semmit nem tudtam róla.
Ezután engem beraktak az intenzívre, ahol gyógyszereket, köztük nyugtatókat kaptam, még mindig maszkban kellett lenni. Reggel 8 óra körül bejött a gyerekorvos és kérdezte, ki a Stoica anyuka. Mondom én. Közelebb jött és azt mondta, a baba nincs jól, egész éjjel hányt, és egyezzek bele, hogy vért vegyenek a gyerekemtől, hogy kivizsgálják, mert az a gyanújuk valami baktériumot kapott el. Úgy megijedtem majdnem elájultam. Beleegyeztem, hogy vizsgálják meg a gyermekem, de míg az eredményekre vártam úgy éreztem évek telnek el.
Végül 11 óra magasságban behozták a kisbabámat, a mellemre vettem, szopni kezdett és onnan fogva megszűnt a hányása. Egyszerűen a tápszertől hányt, amit a kórházban adtak neki, ahelyett, hogy ideadták volna nekem, hogy szoptassam meg. Miért kellett ezt az én gyerekem végigszenvedje velem együtt? MERT EZ A PROTOKOLL?!”
