Amikor az otthon egyik lakója, egy idős ember, aki mindig rosszkedvű volt meghalt, senki nem siratta meg. De a szoba rendbe rakása során találtak valamit, ami annyira megérintette a szívüket, hogy szemükből könnyek törtek elő.
Az idősek otthonának világszerte rengeteg lakója van. Minden nap több ezer idős ember várja a látogatókat vagy legalább egy telefonhívást a családjuktól, távoli rokonuktól.
Életük vége felé közeledve azonban egyre többet csalódnak, és reményüket vesztve a szomorúság álara mögé bújnak. Így tett az a férfi is, akiről ez a történet szól.
Amikor a gondozók átnézték a holmiját, élete emlékei között megtalálták ezt a verset:
„Kinek gondoltok, amikor rám néztek?
Mit láttok? Kit láttok, nővérek?
Egy fura öreget, nem annyira bölcset,
Mit lát, mit csinál – ő nem is tudja már.
Elejti a falatot. Ha hangosan szóltok,
Hogy "Próbálja meg!" - választ sem kaptok.
Hogy ti ott vagytok, mintha neki fel se tűnne,
Eltűnik mindig a zoknija, cipője…
Kényetekre-kedvetekre átadja önmagát,
Fürdetés, etetés tölti ki a napját.
Ezt gondoljátok? És ezt látjátok?
Szemetek nyissátok: hisz` ez nem én vagyok!
Megmondom, ki vagyok: ki csendben meghúzódva
Megteszem, eszem is, mint a nővér mondja…
Apámnak, anyámnak kicsi fiacskája,
Szerető fészkében egyik fiókája.
Szárnyra kelő kamasz, jövő álmodója,
Szerelmes társának boldog bevárója.
Húszéves vőlegény: szívem nagyot ugrik
Esküm emlékére, mit tartanom illik.
