Ahonnan két évtized alatt eljutottunk oda, hogy ha az ember minimálisan is érteni szeretné, mi a jó fene folyik a világban, ilyen és ezekhez hasonló kérdésekre kell válaszokat találnia: Hogy lehet az, hogy valaki abból lesz milliomos, hogy álló nap csak magát fényképezi? Hogyan lehet fizetőképes kereslet befőttes üvegbe zárt fingra? Hogy lehet az, hogy egy kriptovalutának nulláról több ezer dollárra emelkedik az értéke, csak mert a Tesla vezére berakta a nevét egy hashtag mögé a Twitteren? Egyáltalán, hogyan érheti a Tesla a komplett német autóipar többszörösét?
Érthető, ha az ember a lelke mélyén egy kicsit úgy érzi, hogy hagyományos értékteremtő munkával ebben a mai világban már nem igazán lehet túl messzire jutni,írja a player.hu
2. A második helynek is tudtunk örülni
Persze, a világ mindig is a győztesekről szólt, és a kilencvenes években sem volt ez másként, de akkor még egy sikeres, szép vagy bármilyen más módon szerencsés vagy tehetséges ember nem szembesült lépten-nyomon azzal, hogy mindig van nála sokkal sikeresebb, szebb, szerencsésebb vagy tehetségesebb. Ma már ezt lépten-nyomon megkapod az online térben. Bármennyire is úgy gondolod, hogy jól veszed az akadályokat, előbb-utóbb biztosan szembejön egy bejegyzés valamelyik közösségi oldalon, melyben azt tudatja veled az egyik ismerősöd, akivel egyébként jó, ha szökőévente futsz össze véletlenül, hogy sokkal jobban bejött neki az élet, mint neked.
HirdetésEz még akkor is képes elbizonytalanítani az embert, ha egyébként a magaséletet kommunikáló posztok legnagyobb része általában totális kamu. Ha nem áll biztos lábakon az önbizalma, az online tér mindent szebbnek hazudó közösségei könnyen kikezdhetik az ember elégedettségét.
3. Nem számított, hogy néztünk ki a fényképeken
Huszonöt éve még fogalmunk sem volt arról, hogy néhány évtized múlva népbetegség lesz az influenszerkultúra által generált testképzavar. Nem is azért volt könnyebb a kilencvenes években létezni, mert mindenki úgy nézett ki, ahogy a fényképeken, hiszen a smink és a pózolás művészete a fényképezéssel egyidős, hanem inkább azért, mert senkit nem érdekelt, hogyan néz ki a másik egy fotón, mert nem kijelzőkön keresztül tartottuk egymással a kapcsolatot.
Míg akkoriban egy embernek maximum húsz-harminc olyan ismerőse volt, akivel legalább havi rendszerességgel vette fel a kapcsolatot, ma ezek számát már a különböző közösségi platformokon az ismerőseinkként megjelölt személyek halmaza határozza meg. Ezek az új típusú barátok már nem fizikai valónkon, hanem a fényképeinken keresztül tesznek el minket a megfelelő fiókba, így a fotóinkon muszáj sokkal menőbbnek lennünk, mint a valóságban.
4. Könnyebb volt egyszerűen csak szeretni valamit
A rajongás a kilencvenes években úgy nézett ki, hogy az ember elolvasta a kedvencéről szóló cikkeket, kitapétázta poszterekkel a szobája falát és ha talált a környezetében olyan embert, aki ugyanazért bolondult, mint ő, akkor kereste annak a társaságát. A rajongásnak – kivéve, ha az ember szerette olykor laposra verni az ellenfél szurkolótáborának tagjait – csak kivételes esetekben volt negatív tartalma. cikknek nincs vége itt folytatódik:player.hu
