Rúzsa Magdi hazalátogatott szülőföldjére, a Vajdaságba, és ennek apropóján szívszorító bejegyzést írt hármasikreiről és saját érzéseiről A boldogság lepkéi címmel. Íme:
“Megint sok víz folyt le a Dunán. Pont úgy néztük, mint régen. Akkor is, amikor minden rendben volt, meg akkor is, amikor a háborúk és bombázások miatt, csak hátat akartunk fordítani neki és menni minél messzebb.
De ő nem hagyott. Engedte, hogy a maga vonzása szépen csendben dolgozzon és csak hazahívott, de már nem csak engem, hanem a jövőt is.
Új, kicsi szemeket hívott ide, akik majd megint megtöltik álmokkal, reményekkel azokat a lágy kis hullámokat, egy-egy motorcsónak nyomán.
Engem a harag táplált sokáig ez iránt a föld iránt. Most meg tele vagyok szeretettel és ki tudja milyen amorf, cinikusan-kedves tréfa ez a szívem meg a fejem között, de itt látom magam vénasszonyként sétálgatni nyárestéken. Pont ezen a partszakaszon.
Hosszú idő kellett, hogy újra egymásba szeressünk, de most itt vagyok. Hazajött végre a lelkem is, nem csak a testem. Mostantól megint itthonról megyek majd haza, meg fordítva.
