Dani a kövön ült, háta nekitámasztva a konyhapultnak, feje kissé hátrabiccenve. Olyan volt, mint aki ráérősen gondolkodik valamin, vagy mereven koncentrál egy bogárra a plafonon.
Lassítottam, és bár akkor már éreztem, hogy valami nincs rendben, csendben megkérdeztem, hogy mit csinál ott lent, hiszen pár perc múlva indulnia kell. Nem jött válasz, a tekintete pedig továbbra is a semmibe szegeződött. Odaugrottam, megpróbáltam magam felé fordítani a fejét, de a mozdulattól ernyedten csúszott tovább a földre.
Egyszerre voltam bénult és hisztérikus. Elkezdtem rázni a földön fekvő férjemet, s kiabálni a fülébe, hátha meghallja, hátha csak elájult. Nyisd ki már a szád – üvöltöttem, de ő makacsul összezárta, mint egy dacos gyerek, aki akkor sem szól, ha az anyja kezet emel rá. Sután levegőt próbáltam fújni az orrába, ahogy az oktatófilmeken láttam, de ettől csak kicsit oldalra dőlt. Rázogattam, kérleltem, hogy ne játssza ezt velem. Szédültem, hánynom kellett, de tudtam, hogy cselekednem kell, ezért valahogy pár másodperc alatt kitisztítottam az agyam. Megnéztem a pulzusát, de sehol sem éreztem. Abban a pillanatban megint jött az erőtlen gyengeség, így inkább kiabáltam magammal, hogy most nem szabad, most nem szabad, és rohantam a telefonért.
Csigalassúsággal ütöttem be a mentők számát, nehogy elszúrjam, s még ennél is lassabbnak tűnt a beszélgetés, a nyugodt, kimért hangú diszpécserrel, aki tudom, hogy a munkáját végezte, de nem varázsolta oda abban a pillanatban a mentőautót, hanem körültekintően kérdezett és nyugtatott. Közben az járt a fejemben, hogy Dani lehet, hogy azért fog meghalni, mert én nem ugrottam azonnal a puffanást hallva. De nem halhat meg! Élnie kell!
Visszarogytam az élettelen test mellé, amikor halk csoszogást hallottam a hátam mögött. Két szőke fürtös fejecske bámult be az ajtón kérdő szemekkel. A teljes kijózanodáshoz ez nem volt elég, de a cselekvőképességem visszatértéhez igen. Villámgyorsan kitereltem őket a szobájukba. Nem hazudtam, mondtam, hogy apa most nincs jól, mindjárt jönnek bácsik segíteni, addig nagyon fontos, hogy ott maradjanak a szobában. Közben eszembe jutott, hogy lakik a másodikon egy bőrgyógyász, ő is orvos, többet tud tenni a mentők kiérkeztéig, mint én. A lányok lelkére kötöttem, hogy nem mozduljanak, lerohantam, és vadul csengetni kezdtem. Hamar kinyitotta az ajtót, s amikor elhebegtem nagy nehezen, mi a baj, úgy ahogy volt, gatyában felrohant hozzánk, s kezdte újraéleszteni Danit.
