Már több mint harminc éve nincs köztünk, de még ma is emlékszünk rá. Déri János publicista, riporter, televíziós műsorvezető és szerkesztő igazi legenda volt.
Sokan emlékeznek még, ahogy az Ablak című műsorban lezseren felült az íróasztalra és úgy konferált fel egy riportot. Az a Déri János, akinek a pocsék áruk fórumában elejtett poénjaiba beleremegtek a pesti bérházak, a földszinttől a negyedikig mindenki azokon nevetett. Tudja, piszkosul hiányzik a képernyőről! Az utolsó Hócipős cikkében azt írta – már Mexikóból, a betegség elleni egyenlőtlen küzdelem utolsó felvonása közben -, hogy „a kórházban, ahol japánokkal és amerikaiakkal várom a feltámadást.” Szívszorító, fájdalmas önirónia. Talán ez volt a legrosszabb az egészben – kezdi emlékezésében az Újságmúzeum.
A sors ugyanis úgy rendezte, hogy egy olyan intellektuális, gondolkodó, s állandóan vívódó embernek, mint ön, végig kellett néznie a saját halálát. Végig kellett néznie, ahogy kizuhan a biztosnak mondott világából, s pillanatok alatt az ünnepelt, imádott, jó humorú tévésből egy beteg ember lett, akivel lassan már senki nem mert őszinte lenni, mert szerették, sajnálták vagy nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. (...)
Az Ablak viszont régóta megszűnt. A halála után valahogy olyan üres lett a stúdió. Már a poénok sem ültek úgy, mint korábban, a témákról kiderült, hogy ha nem Déri csinálja, vagy nem ő konferálja, akkor valahogy mégsem annyira érdekesek. Tudja, piszkosul hiányzik a képernyőről! A természetessége, a humora, az intellektusa, az állandó igazságkeresése. Pont az ön esete bizonyítja, hogy ha valakinek valóban van mondanivalója, ha valóban tehetséges, akkor nem kell látványosan berendezett stúdió, meg ilyen-olyan megvilágítás és nem kell tapsgép sem. Senkit nem érdekelt, hogy konfekciópulóverben ült a stúdióban vagy egy egyszerű kockás ingben. Nem az volt a lényeg, hanem amit mondott.
[LAPOZAS]Az ablakosok közül sokan élnek még szerencsére, viszont biztosan emlékszik arra a telefonos bejelentkezésre Mexikóból, amikor az Erkel színházban mindenkinek patakokba folyt a könnye, de úgy csinált, mintha nem sírna. Nos, azok közül, akik ott voltak már Bajor Imi és Koós János is örökre elaludt és nem él már Antal Imre sem, aki pont azt képviselte, mint ön. Az intellektust és természetességet. (...)
DÉRI JÁNOS NAGYON FIATALON, 41 ÉVESEN HUNYT EL FOTÓ: FORTEPAN / SZALAY ZOLTÁN
Azt csak a végén tudtuk meg önről, hogy hatalmas küzdő, hogy nem adja fel. Olyan diagnózis után, amellyel önt szembesítették (tüdőrák János, menthetetlen…) más feladta volna. Ön nem. Nem érdekelte, hogy itthon egy orvos sem merte megoperálni, megkereste Európában azt az egyetlen embert, aki vállalta a műtétet. És utána egészen Mexikóig ment, hátha, talán, de nem… Szívszorító az is, hogy az utolsó bejelentkezése során azt mondta, ha meggyógyul és hazajön, az utcán minden szembejövővel kezet fog majd, mert annyi ismeretlen ember drukkolt önnek, vagy éppen pénzt is adott a méregdrága gyógykezelésére. Végül mégis hazajött. Sajnos meghalni a szerettei körében. A felesége és a három gyereke ölelésében. Negyvenegy évesen…
Tudja, piszkosul hiányzik a képernyőről! A vége korán jött, gyötrelmes volt, fájdalmas és ijesztő. Mindenben igaz volt. Abban viszont nem, hogy percek alatt el fogjuk felejteni. Harminc év után is, egy ország sóhajt fel, ha Déri János neve kerül szóba. És higgye el, még száz év múlva is azt fogják mondani, hogy tudod, volt itt az a riporter, Déri János. Aki másképp kérdezett és másképp fogadta a válaszokat. És ez az ami megnyugtató. Talán egy kicsit önnek is.
Vigyázzon magára odafent!