Aztán hazahozta az élet.
Nem tudom másként írni, mert 1951-ben bekerült a hazatérő transzportba. A Postásban játszott, és amikor a Fradival megrekedtek a tárgyalások – mert abba a klubba akart igazolni, ahol korábban Rudas Ferencnek, Sárosi doktornak, Toldi Gézának, Gyetvai Lászlónak szedte a labdát –, Baróti Lajos a Vasasba vitte. Raduly József később rezignáltan jegyezte meg: „Értem én, Kinizsi-korszak volt, nem kellett nekik egy Hunyadi-páncélos.”
Baróti Lajos rendre javasolta a válogatottba, de Sebes Gusztáv már leosztotta a lapokat. Később, már egy hadifogságból hazatérő élettapasztalatával jegyezte meg, huszonnégy éves korától játszhatott csak magas szinten, Budai II Lászlóval és Sándor Károllyal szemben ez szinte behozhatatlan hátrány. S azt se rejtsük véka alá, amíg Puskás Ferenctől vagy Mészöly Kálmántól jó poén volt egy-egy utalás a múltjára, Sebes Gusztáv a páncélosokra utaló Hunyadi Lászlója sértőbb volt, mert érződött a pártkatona megvetése...
Ha egy szóban kellene meghatározni, mi az, ami megfogott benne, azt mondom, a jósága. Ebben minden benne van. A kilencven fölötti ember tapasztalata, aki szó szerint megjárta a hadak útját, és tisztában volt vele, ahhoz képest, hogy éhezett, nem érdemes azon zsörtölődni, hogy csupán kétszer kapott helyet a legjobbak között – még akkor sem, ha a Himnuszt hallgatni visszaadhatatlan élmény. Az élethez víg kedéllyel kell hozzáállni.
Ültünk az árnyas fa alatt, és azt is megkérdeztem, mit üzen ezzel az élettapasztalattal.
„Egy tisztelendő úr ismerősöm szerint a szeretet a legkisebb helyen is elfér. Ez olyan szép, nem? És igaz is.”
Annyira igaz, hogy Raduly József az idők végeztéig ott lesz a szívünkben.
