Miközben szenvedett. S talán félt is
Mert félünk mindannyian. Félünk a holnaptól, az ismeretlentől, a bizonytalanságtól, és félünk, ha az orvos egyszer csak a szemünkbe mondja: nem sok jóval biztathatom. Mi erre a válasz drága művésznő? Sírás, kétségbeesés, imádság? Vagy dac, és erő a betegség legyőzéséhez. Hogyan is beszélt akkoriban? „Hihetetlen nagy erőt kaptam a nézőktől, a kollégáktól, és nagyon fellelkesített, hogy mire vagyok képes. Önmagamnak is bizonyítottam…”
Három évig harcolt a gyilkos kórral, s ezalatt szinte folyamatosan színpadon volt, vagy a kamera előtt. Megszakítás nélkül dolgozott, és csak kevesen tudták, hogy közben min megy keresztül. Hogy milyen kezeléseket kap, milyen fájdalmak teszik pokollá az életét, és milyen lelkiállapotban kell felkelnie reggel, és újra és újra reggel – hogy még legyen holnap.
Azt írták egyszer önről. „Alakításaiból egyszerre sugárzott lényének érzékeny, lírai és groteszk oldala. Szorgalmának, színészi alázatának tragikai képességének és egyedülálló humorának köszönhetően eljátszhatta a drámairodalom nagy szerepeit. Egyike volt a legigazabb színésznőinknek. Sokat tudott a számkivetettek, a vesztesek, a megalázottak sorsáról, indulatairól, lázadásairól…”
Ötvenes, energikus, csinos nő. S közben ott bent, a testében az a valami egyre csak nőtt. Azt írták, hogy méltósággal és türelemmel viselte hosszú betegségét. Hogy nem panaszkodott, hogy a betegsége alatt folyamatosan játszott, s még 2014 őszén is főszerepet vállalt a Fátyol nélkül című előadásban. És aki látta, aki ott volt, az sírt, az a könnyeit törölte, mintha a nézők már pontosan tudták volna, hogy utoljára látják színpadon önt.
Aztán 2015. február 8-án, vasárnap lépett utoljára színpadra. Azon a tavaszon egy ausztriai klinikára utazott, hogy részt vegyen egy különleges kezelésen. Az utolsó szalmaszál volt, az utolsó remény. De nem segített, akkor már senki és semmi sem segített. Hazautazott, és 2015. április 9-én, 59 évesen elaludt örökre. S azóta hiányzik.”
Nyugodj békében, Pap Vera!
