Marina éppen egy almát válogatott a piacon, amikor meghallotta a halk, de határozott gyerekhangot maga mögött. A szavak úgy csaptak le rá, mint egy villámcsapás. Egy pillanatra megállt, érezte, hogy a szíve hevesen kezd dobogni. Lassan megfordult.
Egy vékony, piszkos ruhás kisfiú állt előtte, a karjában egy takaróba bugyolált csecsemővel. A fiú alig lehetett nyolcéves, de a tekintete olyan komoly volt, amilyet Marina még felnőtteknél is ritkán látott.
A csecsemő nem sírt. Apró arca sápadt volt, szemei csukva, lélegzete alig hallatszott. Marina mozdulatlanná dermedt.
– Mit mondtál, kicsim? – kérdezte óvatosan, mintha attól félne, hogy a valóság megerősítése még fájdalmasabbá teszi az egészet.
A kisfiú felemelte a fejét. Nem volt benne könyörgés, csak egy mély, felnőttes elszántság.
– Azt mondtam, néni, hogy ha kell egy gyerek, viheti az öcsémet. – Megemelte kicsit a takarót. – Ő még csak öt hónapos, és nagyon éhes.
Marina érezte, hogy valami elszorítja a torkát. Egy pillanatra nem tudott megszólalni. Hogyan juthat egy gyerek ilyen döntésre? Milyen világban élünk, ahol egy nyolcéves kisfiú kénytelen így beszélni?
– Mi a neved? – kérdezte végül halkan, és leguggolt, hogy egy szintben legyen a fiúval.
– Ákos, – válaszolta a kisfiú. – Az öcsém neve Bendegúz.
Marina mély levegőt vett.
– Hol vannak a szüleitek?
Ákos lesütötte a szemét.
– Már nincsenek. – Egy pillanatra csend lett. – Meghaltak. Csak a nagymamánk maradt, de neki nagyon nehéz. Azt mondta, jobb lenne, ha olyanhoz adnám Bendegúzt, aki tud róla gondoskodni. Nem tudtam, hová menjek…
Marina egy pillanatra lehunyta a szemét. Egy nagymama, aki annyira tehetetlen, hogy az unokáját kénytelen elküldeni? Egy nyolcéves fiú, aki a karjában cipeli a testvérét, hogy jobb életet találjon neki?
Lassan, óvatosan kinyitotta a takarót. A kisbaba bőre viaszfehér volt, a kezei vékonyak, ökölbe szorítva. Nem volt rendesen felöltöztetve, láthatóan éhes volt és gyenge.
– Mióta vagytok így? – kérdezte halkan Marina.
Ákos vállat vont.
– Nem tudom. Egy ideje.
– Te ettél ma?
Ákos bólintott, majd megrázta a fejét.
– De Bendegúz sokkal éhesebb.
Marina egy pillanatra lehunyta a szemét. Dühöt érzett. Egy olyan világ iránt, amely megengedte, hogy ez megtörténjen. Egy olyan társadalom iránt, amely nem vette észre ezeket a gyerekeket.
Aztán meghozta a döntést.
– Gyere velem, Ákos. – A hangja lágy volt, de határozott.
A fiú meglepetten pislogott, mintha nem számított volna erre a válaszra. De nem ellenkezett. Marina óvatosan átvette a kisbabát, és megfogta Ákos kezét.
Elindultak.
Marina gyorsan hazavitte a gyerekeket. A lakásában kellemes meleg volt, a radiátorok halkan duruzsoltak. Bendegúzt egy meleg takaróba bugyolálta, és azonnal nekilátott, hogy tápszert készítsen.
Ákos csendben ült egy széken, és figyelte őt.
– Ez a te lakásod? – kérdezte halkan.
– Igen. – Marina egy kicsit elmosolyodott. – Most már a tiéd is, amíg ki nem találjuk, mi legyen.
Ákos lehajtotta a fejét, és hosszú pillanatokig nem szólt semmit.
– Maradhatunk egy kicsit? – kérdezte végül.
Marina megérintette a vállát.
– Maradhattok, amíg csak szükséges.
Másnap Marina felhívta a gyermekvédelmi hatóságokat. Félt, hogy a gyerekeket árvaházba küldik, de kiderült, hogy van még egy távoli rokonuk. Az édesanyjuk nővére, Eszter, aki egy másik városban élt, és nem is tudta, hogy a fiúk egyedül maradtak.
Amikor Eszter megérkezett, a szemei megteltek könnyel, ahogy meglátta Ákost és Bendegúzt.
– Drága kisfiaim… – suttogta, és magához szorította őket.
Ákos először megfeszült az ölelésben, de aztán lassan engedett. Mintha végre elhitte volna, hogy van valaki, aki vigyáz rájuk.
Marina egy lépést hátrébb lépett, és figyelte őket. Tudta, hogy ez a helyes döntés volt.
Eszter remegő hangon fordult hozzá:
– Nem tudom, hogyan köszönjem meg. Ha maga nincs…
Marina csak megrázta a fejét.
– Nincs mit köszönni. Csak azt tettem, amit bárkinek tennie kellett volna.
Amikor a kocsi végül elhajtott, Marina egy pillanatig csak állt a járdán, és hallgatta a várost. Az emberek jöttek-mentek, senki sem sejtette, hogy itt, ebben az egyszerű pillanatban egy élet megváltozott.
Vagy inkább három.