Könnyen befogadta Ági családja?N. L.: Levonatoztunk hozzájuk vasárnapi ebédre Székesfehérvárra, amitől féltem, mert még soha nem jártam lányos háznál bemutatkozni. Ági is aggódhatott, mert úgy mutatott be: „Ő a csoporttársam, Lajos.” Egy év múlva jövendő apósom megkérdezte, miért is járok ide. „Hát mert szeretném feleségül venni Ágit” – válaszoltam. Éreztem, hogy megkönnyebbülnek. Persze ez a történet félig-meddig igaz csak, de én így szoktam mesélni röviden. Az esküvőnk is Fehérváron volt, elég nagy lagzit tartottunk, éjszaka a kemény mag még Ágiék kertjében bulizott. Hajnali négykor odajött hozzám a nagyanyja azzal, hogy „Lajoskám, ugye tudod, mi a dolgod, tudod, mit kell tenni ilyenkor, esküvő után…” Nem mondtam meg neki az igazat…
Hol töltötték a mézesheteket?N. L.: Vonattal elutaztunk a bolgár tengerpartra, majd vissza az egyetemre, ahol Ági matematika–fizika, én meg matematika–meteorológus szakon diplomáztam. Akkor már egy harminc négyzetméteres, komfort nélküli albérletben éltünk. Majd jöttek a gyerekek, ’77-ben Mónika, majd Balázs.
Kivette a részét a gyerekneveléséből?N. L.: Ennek oroszlánrésze Ágira hárult, amiért nem lehetek eléggé hálás. Én akkor rengeteget dolgoztam nappal is, éjszaka is, azt sem tudtam, hol van az óvodájuk. De ha volt szabadnap, pláne hétvégén, akkor az csak a családé volt, rengeteget kirándultunk, társasjátékoztunk, együtt voltunk szeretetben, békében. Jó érzés, hogy ma a gyerekeim, akik szintén sokat dolgoznak, ugyanilyen szép családi környezetben nevelik az öt unokánkat.
