Anyukámnak mindig tudnia kellett, hol és kivel töltöm a szabadidőmet. Tudnia kellett, kik a barátaim és mit csinálunk együtt. Akkor azt gondoltam, ez rosszabb, mint a börtönben. Még dolgoznunk is kellett, edényt elmosni, eltörölni, felmosni, megetetni a kutyát. Akkor arra gondoltam, anya miatt kimaradok rengeteg élményből, amit a többiek átélhettek. Mindig azt akarta, hogy csak az igazat mondjam. Néha még a gondolataimat is tudta olvasni. Nagyon idegesítő volt. Még arra is ügyelt, hogy mossak fogat, mosakodjak és tanuljak. Néha már az járt az eszemben, el kellene szökni otthonról. Még azt sem szerette, ha mezítláb járok otthon.
Ma már saját családom van, jól nevelt vagyok és tisztelem az embereket, anyának sikerült bennem tartania a becsületet, a toleranciát, a veszély megérzését és elkerülését. Annak ellenére, hogy gyermekeim is néha biztos olyanokat fognak rólam gondolni, mint én régen az édesanyámról, tudom, a leghelyesebb útra vezetett, s nekem is ezt kell tennem. Megértettem, hogy a nevelés nagy szeretetben, felelősséggel lehet csak gyermekeim boldogságára.
Igen, nagyon sok olyan édesanyára lenne szükség, amilyen az enyém…”
