És hazajövök, és feszülten mondogatom, hogy nézd meg, nem vettem semmit, a férjem meg elüti egy viccel, hogy ja, akkor csak 18 ezer? Nem, válaszolom, 22, de még nem voltam az Ildinél.
És hol volt akkor még a 370-es euro és hol volt akkor még, hogy ültem a bajai benzinkúton és bámultam a kijelzőt, mert 512 Ft-ért tankoltam és láttam, hogy ennyiért szoktam ugyan tankolni, de ennyi benzinnel most nem érek haza, meg kell állnom valahol még tankolni és a városon keresztül megyek, nem a nulláson, mert úgy negyven kilométerrel hosszabb és rávágtam a kormányra, fájt a tenyerem és a kislányom kérdezte, hogy anya, mi a baj, én meg mondtam, hogy semmi, csak olyan kurvára elegem van most mindenből, mindenből, és hogy ebbe az egészbe olyan kibaszottul bele lehet fáradni, de majd elmúlik, semmi baj.
Néha, amikor hazafelé jövök, elgondolkozom azon, mit tud megvenni az, aki két röhejes tanári fizetésből nevel két gyereket. Néha, amikor hazafelé jövök, elgondolkodom azon, milyen érzés lehet, mikor nem számít.
Egyébként semmi baj. Van egy tehermentes házunk, nem is egy, két középkorú, üzembiztos autónk. Egészségesek vagyunk. A férjemnek és nekem is van munkánk. Van mit enni, mert tele van a kamra. Nálam aztán mindig tele van, hogy ne érezzem, hogy csóró vagyok. Majd ma, délután, amikor a boltban leszek. De már nem szégyellem magam. Pontosabban, nem ezért.
Aztán azon gondolkodom, mit lehet főzni csirkemellből, sertéscombból, lisztből, olajból, tejből, cukorból. Mert hogy emiatt most megint kikopik valami a kosarakból, abban biztos vagyok. Abban is, hogy a tejföl, a vaj, a túró ára most felmegy. Meg a rizsé. Meg sok minden másé.
De ne is beszéljünk róla, annyi minden más fontosabb dolog van az evésnél.
