4. Ennek nyomában ott van végig a női lét legnagyobb illúziója: az Én Vagyok a Kivétel-szindróma, amihez önigazolási vágy társul.
És tényleg elhisszük, hogy majd mi, csak mi és senki más, megváltoztatjuk őt, mert mi másabbak vagyunk, mint az eddigiek – és a mi kapcsolatunk minősége a seggfejjel másabb, mint a többieké – , tehát hatalmunkban áll elhozni a megváltást, ami eddig senki másnak nem sikerült. A téma kifejtése itt olvasható, jó sokan megosztották, linkelték, megvitatták, szeretem ezt az írást, jól a fején találja a szöget. Az énhatalom keresése ez, ami belső erőt sejtet, amikor már tudjuk, hogy csak a csoda segít, és kontrollt keresünk kétségbeesetten a szétcsúszásban: ha majd mi, akkor “csak” rajtunk múlik. Mi meg mindenre képesek és készek vagyunk…
Az van, hogy ehhez a nature-nurture, de főként nurture-gyökerű dologhoz kapcsolódik egyfajta önző önigazolás, a kihívásban meglelt öröm, vadászösztön, versenyszellem is. Szeretnénk kihúzni magunkat, hogy a makacs, öntörvényű, nagy természetű, vad férfi megszelídítői mi vagyunk: szőrén megültük a legvadabb lovat, a legtovább maradtunk a hánykolódó bika hátán, a tenyerünkből eszik a sas. Aztán a ló ledob minket, a bika megtapos, a sas kivájja a szemünket, és fájunk, hogy miért kellett ezt… Ez történik akkor is, amikor a férfi töri magát a jégkirálynő után: önigazolna, a vadászösztöne kielégítésével, a lehetetlen beteljesítésével: emögött van egy adag belső bizonytalanság, szinte mindig. Fontos: nem ezért szeretünk, de sokszor ezért nem szállunk ki ilyenkor időben.
5. És végül… már túl sok energia van ebben az egészben, és kapaszkodik az ember abba, amit épített, és… talán már függ is a másiktól.
Ez általában már az utolsó fázis, amikor már nehezebb kilépni: az érzelmi, anyagi érintettség, a szociális elvárások, a környezet – pl. a közös gyerek(ek) – reakciói, érdekei… Az az igazság, hogy még akkor is elég nehéz és fájdalmas kilépni, ha “csak” érzelmileg involválódott az ember (én azok közé a szerencsések közé tartozom, aki így), de az anyagi függés jóval keményebb dió, ahogyan a hosszú évek nosztalgikus emléke is. Gesztesi sokat tűrő, csendben szerető, Claudia – és a kis “calandok” – mellett titokban gyereket szülő Nikijének már egyre kevesebb esélye van arra, hogy kilépjen ebből az örökké változó, színes háremből. Szereti ezt a faszt – a többségünk már szeretett faszt, – de ezer szálon függ is tőle. Csendben tűr… – érzitek a fájdalmat és elfojtást, ami emögött a két szó mögött van?!
Czeizel története is szépen piedesztálra van emelve: az egyik nőt dugja, a másik a gatyáját mossa, közben – maga mesélte máshol – a küldetése az első, alig van jelen bármelyik nő életében is, amikor szükség volna rá. A felszínen az az üzenet, hogy lám, a bölcs, érett, idős zseni, a nagy koponya, a remek ember végül öreg, beteg napjaira, a halál árnyékában csodálatos szerelmet talált egy finomlelkű, tiszta fiatal lány képében, és közben régi, hű társáról és szolgálójáról sem feledkezett meg. Lám, milyen sorsokat produkál az élet, és ez a nemes férfi őszinte volt végig mindenkihez. Nem szól arról a fáma, hogy milyen egyedül gondozni és nevelni egy gyereket, és ezért feladni mindent, vagy milyen várni a társunkra otthon, amíg az mást – fiatalabbat, szebbet, termékenyt – tart a karjaiban. Mindkét nőt értjük: szeretik azt a faszt, és most már, ebben a két helyzetben, függnek is tőle. Jézusom, de sok ilyet láttunk már! (És a nagy számok törvénye alapján: biztosan van, aki így érzi jól magát, de a többség elsorvad sajnos.)
