2. A seggfej valójában nem seggfej, hanem általában sérült, beteg ember.
Vannak bizonyos pszichés zavarok, amelyek hamar kibuknak, és laikus szemmel is jól látszanak: ilyen pl. a depresszió, az antiszociális és a bipoláris személyiségzavar, a különféle függőségek (az alkoholizmus nyilván feltűnőbb/deviánsabbnak számít, mint a munkamánia, esetleg akár a szexfüggőség), a súlyos indulatkezelési probléma, de pl. a pszichopatákat, a borderline-osokat és a nárcisztikus személyiségzavarban küzdőket többnyire nehezebb kiszűrni. A közös nevező ezeknél a problémáknál általában az, hogy a delikvens érzelmileg elérhetetlen, és te nem tudsz semmit sem tenni ez ellen (istenem, annyira fantasztikusan jó a cikk, amit erre linkeltem, én csak fordítottam, de zseniális, ha csak egy linkre kattintasz ma, ez legyen az).
Namármost, ez természetesen magyarázat mindarra, amit ez az ember veled tett és tesz, de semmiképpen sem felmentés, és semmi esetre sem indok arra, hogy tovább tűrj. Amikor egy ilyen helyzetben nálam leesett a tantusz, hogy “hoppá, ezek szerint… ez itt a baj!”, napokig csak sírtam: egyszerűen megkönnyebbültem, hogy nem velem volt a baj, nem én voltam kevés, és bármit is tettem volna másként – jobban -, bármennyire is megváltoznék – jobb lennék -, akkor sem lenne ebből soha sem konstruktív, erős kapcsolat. Legalábbis addig nem, amíg csak én változom, és a másiknak kényelmes úgy, hogy seggfej marad. Merthogy a társszerelemhez ketten kellenek.
3. Nurture-nature: a nő rendelődjön alá és tűrjön… és ápolja a betegeket.
Az egész patriarchális szocializáció arra épül, hogy a nő oldalborda, aki még a létező legromantikusabb értelmezés szerint is “a férfinak lett teremtve” (szerencsére sok modern teológus kiemeli, hogy Éva nem Ádám talpából származik, tehát nem alárendeltje, nem is fejtetőjéből, tehát nem is fölérendelt, hanem az oldalából, vagyis az eredeti biblia metafora szerint mellérendeltje). A Jane Eyre-től a Twilighton át A szürke ötven árnyalatáig az a romantikus álomkép, hogy van egy zárkózott, érzéketlen, fura, titokzatos, gyakran pokróc módjára viselkedő, poligám Erős Férfi, akit a gyengéd, finom nő tiszta, őszinte szerelme és önfeláldozó gondoskodása szelídít meg, domesztikál. Aztán jön Czeizel Endre, és azt mondja: “a feleségem gondoskodó társam volt, Dóri meg a szerelmem”, érted. Másnap meg Gesztesi Károly, és arról beszél, hogy még Liptai Claudia mellett is visszajárt az exéhez, Nikihez a sok kis kalandocska közepette, mert “ő csupán szeret, és évek óta csendben tűr”.
Bár okádhatnékom van a végletekig leegyszerűsített evolúciós pszichológiához kötődő magyarázatoktól, a mamutról meg a bogyókról, bizonyos értelemben a biológia is megjelenik, tehát a jelenségnek talán van nature-nurture összefüggése is. Én pl. a cisznemű nők heteroszexuális csoportjába tartozom, ezen belül is azokéba, akik szeretnének családot alapítani, és ezért gyakran kapom magamat azon, hogy eleve, ösztönösen azokat az erős, magabiztos, határozott férfiakat keresem, akikre rábíznám magamat ezen a téren. Ezt a fajta erőt, magabiztosságot és határozottságot pedig nem mindig könnyű megkülönböztetni az arroganciával társuló érzelmi elérhetetlenségtől, amennyiben a szocializációs kontextus – vagyis az intelligencia és a megnyerő modor – mindezt kitűnően palástolja, és van számtalan pozitív aspektusa is a történetnek. És aztán a végén ott a kérdés: “hát… én is…. én is beálltam a sorba, aki a saját testi-lelki szükségleteit áldozza/áldozná fel, hogy a másiknak jó legyen?!”. Igen, és Liptai Claudia is ezt tette, holott nagyjából ötször annyit keresett végig, mint Gesztesi úr, tehát anyagi értelemben masszív downgrade volt számára ez a házasság (ezt csak azok kedvéért hangsúlyozom, akik aranyásó-szándékot látnak a seggfej mellé történő besorolásban).
