Három orvos volt a szobában, egy pumpálta a ballont, egy a szívét. Mondták, menjek oda, már nem kell beöltöznöm sem. Elmondtam a kisfiamnak, hogy mennyire szeretem, megpuszilgattam, kértem, hogy ne hagyjon itt... Elénekeltem neki a pici pókot, annyira szerette, mindig megnyugtatta. Aztán kiküldtek.
Megint behívtak, ott közölték, hogy a halál beállta 14 óra 29 perc... Életem legnehezebb percei voltak, az ájulás kerülgetett, de még akkor is csak be akartam menni hozzá. Megígértem neki, hogy nem hagyom egyedül. Párom nem ért fel hozzánk (230 km), telefonon hívtam, autóban ült még, húsz percre volt tőlünk. Nekem kellett elmondani neki, hogy az egyetlen gyermeke, akire olyan sokat vártunk, angyalka lett. Azt mondtam neki:
„Már nem kell sietned, nincs tovább.”
Csak mondta sírva, hogy tegyenek meg mindent...
„Nem tudnak, Ákoska angyalka lett...”
Majd megfoghattam (két hónap után), beszéltem hozzá, puszilgattam egészen addig, amíg nem jöttek a fekete ruhások, nem vették el tőlem, engedték, hogy levigyem a kezemben, kedvenc takarójába becsomagoltam, hogy ne fázzon. Lent várt az autó, amiből egy nagy koporsót vettek ki. Mielőtt beletettem, megpuszilgattam, elmondtam az én harcoscsoda babámnak, hogy nagyon szeretem. Négy hónap és 1 hetesen angyalka lett Ákos (2019.09.22-2020.01.29)
Boncolás után hamvasztást kértünk, kocsival mentünk fel érte, egy barna táskába tették az urnát, majd átnyújtották... Hazahoztuk, itthon van velünk, itthon is marad, megígértem neki, hogy nem hagyom egyedül.
Most volt egy éve, hogy megszületett, akkor a legboldogabb ember voltam, és most... Nem lehet feldolgozni, nem lehet elfogadni... Azóta is minden nap felhúzom neki a zenélő játékát és eléneklem a pici pókot. Annyira hiányzik az én hisztis, kedves, gyönyörű, imádnivaló kicsi fiam, ÁKOS…
