Valamikor a karjaimban kerested a megnyugvást, az a személy voltam akit a legjobban szerettél, az egyetlen voltam akiben bíztál és az egyetlen személy akire szükséged volt.
Amikor édesanyád voltam, könnyes szemmel rám nézve kérdezted meg tőlem, hogy elhagylak-e valaha is. Pillangót, virágokat és házakat rajzoltál nekem és megígérted, hogy amikor nagy leszel, te fogsz vigyázni rám, úgy ahogyan én vigyáztam rád ahányszor csak beteg voltál.
Ma már alig nézel rám, idegesít a tehetetlenségem, a szomorú valóság, zavar a jelenlétem az otthonodban, érzem azt, hogy alig várod, hogy elmenjek.
Teher lettem
Gyermekem, ma megértettem, hogy már nem vagyok az a számodra, aki voltam, én már nem érzem azt, hogy az anyád vagyok, hanem azt érzem, hogy teher vagyok a számodra.
Ma megértettem azt, hogy egy anya csak addig anya, ameddig a gyermekének szüksége van rá, de amikor neki van szüksége a gyermekére, akkor teherré válik.
Valamikor én voltam az akinek a karjaiban kerested a megnyugvást, megsimogattad az arcomat a kicsi kezeiddel és azt mondtad, hogy szeretsz engem. Ma már alig nézel rám…
Eltitkoltam volna most is a betegségem, hogy ne terheljelek a bajaimmal, de megöregedtem, már nincs erőm és nem tudom, hogyan viseljem el egyedül a bánatomat. Nem akartam, hogy tudd a fájdalmam, nem akartan, hogy tudd, hogy nem bírom, hogy már nem olyan vagyok mint régen, hogy félek. Azt akartam, hogy biztonságban érezd magad, ne tudj a felnőttek gondjairól, örülj a gyermekkornak, majd a fiatalságodnak és a családodnak.
