– Ezért nem is kell szégyellni, ha az ember ezt nem tudja feldolgozni. Voltam pszichiáternél, aztán elmentem pszichológushoz is. Nekem akkor segítettek. Aztán segített az élet, hogy sikerélményt adott.
– Azt viszont sokat.
– Én nem így éltem meg.
Az emberek többsége teljesen másképpen lát engem, mint én magamat. Nem is értik, miért vagyok állandóan elégedetlen, miért marcangolom magam sok mindenért. Szinte egész életemben más akartam lenni, mint ami vagyok.
– Mint mindannyian. A legtöbben totál másnak látják önmagukat is.
– De ez szörnyű. Ha magadat nem tartod elég jónak, cseszheted az egészet… Én magánemberként is szerettem volna más lenni, és ebben a színészet segített. Ha nem voltam a magánéletben showman, a színpadon lehettem az. És voltam is. Aztán a színpadi helyzetet tudtam továbbvinni a műsorvezetésben. És mindig azokat figyeltem, akiket sokkal jobbnak tartok magamnál. Mindig irigykedtem rájuk, hogy én miért nem tudom úgy. Amikor erről a barátaimnak vagy a kollégáimnak beszéltem, tételesen leírták egy papírra, hogy milyen szerepeket játszottam el, milyen műsorokat vezettem. És csak annyit mondtam: igen, na de… Mindig ott volt a de… Ez így nagyon nehéz.
Bennem nagyon sok gátlás van. Sosem voltam a társaság középpontja, baromi jól tudtam alkalmazkodni a helyzetekhez, de nem voltam hangadó. Sőt, azt gondolom, nem is vagyok elég exhibicionista, ami elég fura. Belőlem hiányzik az a fajta jó értelemben vett gátlástalanság, ami ehhez a pályához kell. Engem picit agyonnyomnak a vélt vagy valós gátlásaim, szorongásaim. A teljesítményemet nyomja. Sokkal jobb lehetnék, ha ezek nem lennének. Mindez persze másokban is megvan, és segítenek is rajta alkohollal, kábítószerrel, bármivel. Az sokat segít, mert gátlásokat old. Én mégsem élek egyetlen tudatmódosítóval sem, inkább vagyok olyan, amilyen.
„GARAS AZT MONDTA A FŐISKOLÁN, HOGYBANDIKÁM, MAGA DRÁMAI SZÍNÉSZ”
– Egyáltalán, hol tartasz most a saját mércédet tekintve?
– Ha mérleget kell vonnom, akkor úgy érzem magam, mint a dél-koreai music centerek. Azokban is volt annak idején minden, mégsem volt semmi jó, csak közepes szinten. Valahogy én is így tekintettem magamra, hogy mindenbe belekóstolhattam. Például nem is álmodtam arról, hogy valaha popzenei karrierem lesz. Az, hogy nekem négy nagylemezem megjelent, és ezek sikeresek voltak, óriási dolog. A műsorvezetésre sem gondoltam soha gyerekkoromban, mégis tizenakárhány évig csinálhattam. Sőt, csinálhatom. Az most sincs lezárva, csak ebben a pillanatban nem vezetek műsort. Több minden megadatott, de egyikben sem értem el azt a szintet, amit szerettem volna.
– Mi maradt ki?
Hirdetés– A mozifilm mindenképp, hogy csak egy példát említsek. Aztán komolyabb szerepek. Mert amit én csináltam, az a szakma sznob részének bűncselekmény. Szappanoperában kezdtem az életemet, műsort vezettem, és popzenét énekelek. Ezek mind bűncselekmények. Aki ilyet csinál, az egy bűnöző. Az ő szemükben.
– Nagy művészek vetették ezt valaha a szemedre?
– Nem. Garas Dezső mondta a főiskolán, aki negyedikben tartott egy kurzust, és különböző jeleneteket csináltunk, hogy Bandikám, maga drámai színész. Pedig ezt az oldalamat a főiskolán sem domborították ki. Ha drámai akartam lenni, az is botrányba fulladt. Emlékszem, volt egy vizsga, amikor a Rómeó és Júliából pont azt a jelenetet csináltuk, amikor nagy vita van, és korabeli jelmezt adtak rám. Volt rajtam egy bársonysisak, és amikor mondtam a magamét, elkezdett a sisak össze-vissza mozogni, mindenki röhögött.
Azt szeretném végre, hogy egyszer kapjak egy olyan feladatot, ami senkinek nem jut eszébe rólam. Lehet, hogy megbukom benne, de most azt gondolom, meg tudnám csinálni.
– Mire vágysz igazán?
– Mindig arra vágytam, hogy a következő év ne legyen rosszabb, mint az előző, de most már jönnek azok a szorongások, amelyektől sürgősen meg kellene szabadulnom. Például a kor-fóbiám. Belátható időn belül be fogok lépni az ötvenedik évembe. Nem szeretném sem a szakmámban, sem a magánéletemben megélni azt, hogy már nem kellek, hogy felesleges vagyok, félretolnak, esetleg lekezelnek. Ebből a helyzetből biztosan el fogok menekülni. Nem leszek hajlandó a közönség szeme láttára ilyen helyzetbe kerülni. Nagy nehézséget okoz az életemben, hogy nem jártam végig a lépcsőfokokat. A főiskola befejezése után fél évvel ott találtam magam egy hihetetlenül népszerű sorozatban, és onnantól kezdve pont a csúcson kezdtem. Abból nem lehet felfelé menni, azt stagnáltatni lehet, ha az ember nem akar lejjebb csúszni. Ezért is estem kétségbe, ha nem volt annyi vagy olyan meló. Miért nem lehet megteremteni az embernek ennyi idős korára, hogy legyen egy egzisztenciális háttere ahhoz, hogy azt mondhassa, most más korszak jön, és befejezi.
