– Mit éreztél, amikor édesapád 2001-ben elment?
– Fájdalmat. De hazudnék, ha azt mondanám, nem volt egyfajta megkönnyebbülés abból a lelki szorításból kilépni, amiben tíz évig éltünk. Holott nekem közben sikereim voltak. Ott volt a Família, és volt közben csomó olyan premierem, amire komolyan odafigyelt a szakma is.
– Megdicsért valaha?
– Nem. És ez fájt a legjobban. Amikor kiborultam, anyám és a nővérem is mindig azt mondták, tudod, hogy mennyire szeret. És azt mondtam, nem tudni akarom, hanem érezni. Apám számára a pályán való létezésem a Família Kft-ben merült ki, mert a tévében látott. Ha nem voltam benne két epizódban, azonnal tömte az agyamat, hogy kiírtak, már nincs rám szükség. Tehát nem hogy nem dicsért, hanem még be is görcsöltetett egy egyébként is szorongó embert.
„AMIKOR ÉDESANYÁM IS ITT HAGYOTT,AZ MAJDNEM AZ ÉLETEMBE KERÜLT"
– Hogyan lehet ezeket az emlékeket magadban feloldani?
– Ez a nagy kérdés... Jártam pszichiáterhez is, de ez a történet nagyon komplikált. Az is igaz, hogy halottról jót vagy semmit, de veled most másfajta beszélgetésben vagyok, mint egy újságíróval, mert ez egy más mélységű interjú, tehát őszintébbnek is kell lennem. Nem hiszem, hogy ezt a dolgot csak úgy fel lehet oldani. Amikor elmentem pszichiáterhez, nem emiatt mentem el. Akkor fordultam szakemberhez, amikor meghalt az anyám. Mert ha valamit nem tudtam feldolgozni, akkor az a tragédia volt az. Ahogyan itt hagyott… Ma már gyönyörűnek érzem a történteket, de akkor majdnem az életembe került.
– Hol tartasz most?
– Ha bemész a szobámba, láthatod, hogy nagyon sok kép van róla kint a falon. Az ágyam mellett is ott van. Nem tudom, mi az az elengedés. Hiszek abban, hogy az anyám jót akar nekem, és segít. Átment egy védőangyal szerepbe. Így tekintek most rá. Előadás előtt is kérem, hogy úgy szeretnék játszani, hogy büszke lehessen rám.
Az volt a legnagyobb tragédia, hogy vele együtt elment a legnagyobb drukkerem és a legbizalmasabb barátom.
– Nem voltak tabuk köztetek?
– Nem. Persze ez sem volt olyan egyszerű, mert sok mindentől szerettem volna megkímélni apám betegsége miatt. Én voltam az egyetlen igazi kapaszkodója, és azt gondoltam, attól fél, hogy jön valaki, aki elvisz majd mellőle, és nem akartam, hogy emiatt idegeskedjen. Sok áldozatot hoztam. Inkább ott maradtam velük, és nem úgy éltem a magánéletemet, ahogyan szerettem volna.
Hirdetés– Maga a költözés sem a te ötleted volt?
– Nem akartam én onnan eljönni. A költözés egy kényszer volt. A ház, ahol laktunk, nagyon lepukkant volt már, eleve öt évig el sem tudtuk adni, csak nagy nehezen, mélyen ár alatt. Amikor mégis eladtuk, külön költöztünk. Ők a 11. kerületbe mentek, én ide. Ezt a lakást az ő segítségükkel vettem meg. Hiába volt a Família Kft. már évek óta, a gázsimból nem tudtam volna megvásárolni.
„ANYU A MAI NAPIG BENNE VAN A TELEFONOMBAN.AKÁRHÁNY KÉSZÜLÉKEM VAN, ÁTKERÜL AZ A SZÁM"
Anyám elvesztésével kiszakadt egy atomerőmű az életemből. Ő úgy tudott megsimogatni, mint senki. Az a fajta gyengédség, amit egy anya tud adni, az nagyon hiányzik. Ott vannak azok a helyzetek, amikor megbetegszem. Utólag mindenki letol, hogy miért nem hívtam fel őket, ha beteg vagyok, és vásárolni kell. De mindenkinek megvan a maga élete, nem akarom senkire rátukmálni magam. Anyámat azonban volt pofám felhívni. Ő jött, és bevásárolt nekem, hozta a kis kosarát.
– Beszélgetsz vele?
– Nem elborult módon, de előfordul. Amikor anyák napja van, vagy születésnapja, illetve amikor kimegyek a temetőbe, akkor mindig beszélek vele.
– Ki segített neked abban az időszakban, amikor ő is elment?
– Az tudod, hogy ment el?
– Olvastam róla.
– Mindent azért nem meséltem el…
Én akkor olyan, de olyan messzire utaztam – Dubaiba –, hogy ne tudjak hazajönni, amikor a tragédia történt… Előtte vele is gyakran repültünk télből a nyárba, de akkor nem tudott velem jönni, mert már dolgozott. Elmentem egyedül, mert akadt egy szabad hetem. Hétfő reggel indultam, előtte még vasárnap közösen kávéztunk anyuval. Másnap megérkeztem Dubaiba, nagyjából délután, mert át is kellett szállni, és amikor megérkeztem, várakoznom kellett 2-3 órát, mert nem találták a csomagomat. Idegesen mentem a szállodába, de még másnap reggel sem volt meg a csomag. Elmentem egy plázába, hogy legalább egy váltópólót vegyek. És ott a plázában kaptam egy sms-t az unokabátyámtól, hogy anyu kórházba került, valami gond van a szívével, ha tudok, próbáljak meg hazajönni. Nyilván nem ez volt az igazi helyzet, hanem csak ezt írták. Fel sem fogtam, mit történik. Gyorsan visszaszaladtam a szállodába, hogy mindegy, milyen járatot, csak találjanak valamit, ami visszarepít Magyarországra. Sajnos aznap már csak éjszakára volt járat, Lengyelországon keresztül. Az aznap délutáni állapotot a szobámban nem tudom felidézni, annyira rettegtem. Már se imádkozni, se agykontrollozni nem mertem. Akkor még nem tudtam, hogy mi van, csak annyit, hogy valami gond. De nagy…
