– Édesapád zárkózottsága miatt kezdtél el jobban ragaszkodni édesanyádhoz?
– Gyerekkoromban azt éreztem, hogy centire egyformán szeretem mindkét szülőmet. Ragaszkodtam hozzájuk, nem engedtem senkinek bántani őket, és ez a dolog elkezdett szétcsúszni. Anyám egyre közelebb került hozzám, apám pedig távolodott. És nem a betegsége miatt, hanem sajnos előtte is, mert az a kamaszkori igény már nem volt meg bennem. Ha apámnak valami nem tetszett, akkor bezárta az ajtót, és nem szólt hozzám. Nemrég találtam egy levelet, amit anyámnak írtam. Ez egy több oldalas levél arról, hogy mit érzek. Élőszóban képtelen voltam neki elmondani, mert féltem, hogy kifelejtek valamit. Olyan szinten nem tudtam magam kifejezni élőszóban ezzel a témával kapcsolatban, hogy inkább leírtam, mennyire szenvedek ettől. Sajnos ez már akkor elindult, és erre rátett egy lapáttal a betegség.
„RETTEGEK ATTÓL, HOGY EGYSZER ÉN IS KISZOLGÁLTATOTT,MAGÁRA HAGYATOTT EMBER MARADOK”
– Próbáltál közeledni felé?
– Hogy a fenébe ne próbáltam volna! Sőt, ha olyan ember lettem volna, bármikor elköltözhettem volna albérletbe. De nem akartam az anyámat ott hagyni. Úgy éreztem, ebben a helyzetben nem hagyhatom egyedül. Mert neki csak én voltam. Apámnak van még egy gyereke, egy nővérem, akivel természetesen édestestvéri viszonyban vagyunk, csak nem együtt nőttünk fel. Ők a mai napig Szegeden élnek. A nővérem egy másik időszakából ismeri apámat, neki nem voltak ilyen élményei, mint nekem, teljesen másképp gondol rá. Anyámnak is mindig mondtam, nem lehet véletlen, hogy 18 éves korától 23 éves koráig járt egy negyvenöt éves emberrel. Apám nyilvánvalóan egy magával ragadó személyiség volt, aki sajnos öreg korára mindezt elveszítette. Anyám egyébként gyakran mondta, hogy tekintsek másként apámra. Ő is más embert ismert, akit én nem. És én elfogadtam, hogy a múltból kell merítkezni, de nekem arról a korszakról lövésem sem volt.
– Ötven év volt a korkülönbség édesapád és közted?
– Igen. Ezzel nem is lett volna baj, ha könnyű ember lett volna.
Nekem ez a mai napig nagyon fáj. Tisztában vagyok vele, hogy ennyi idő távlatával már nem fogom tudni megoldani a problémát. Gyakran eszembe jut egy régi történet. Apám még betegen is kitotyogott a Dérynébe vagy a Horváth-kertbe. Sosem felejtem el, egyszer jöttem hazafelé az Attila úton, és piros lámpát kaptam az Alagútnál. Néztem balra, és a Horváth-kertben, a nagy lüktetésben ott ült apám egy padon. Egy párnán. Akkor elbőgtem magam az autóban. És most is…
(itt elcsuklik a hangja…)
– Ennyi év után is megvisel?
– Igen, ez borzasztó…
– Tartsunk egy kis szünetet?
– Nem kell. Nyugodtan folytathatjuk!
– A művészetét ismerted? Tudtad, hogy milyen színész?
– Igazából csak régi újságcikkekből szerezhettem benyomásokat a pályájáról. Amikor én láttam színpadon, ő már csak kicsi szerepeket játszott, nem volt előttem példaként, hogy én olyan akarok lenni, mint ő. Apám sokat dolgozott, de nem tartozott az első vonalba. Az újságcikkek szerint egy nagyszerű táncos komikus volt, sok olyan művésszel lépett fel, akikre felnéztem, és voltak látványos kiugrásai. Színpadon csak a nővérem láthatta. Mire én nagyobb lettem, már rég abbahagyta a szakmát.
Visszatérve az előző történetre, annyira megsajnáltam akkor szegényt a Horváth-kertben. A mai napig iszonyúan felkavar ez a kép. Ez az élet? Ez vár mindenkire, hogy nap, mint nap kisétál oda a kis párnájával, bottal a kezében? Az ember amúgy is retteg attól, hogy egyszer kiszolgáltatott, magára hagyatott lesz. Én ettől félek a legjobban, hogy nekem is ez lesz az utam. És velem senki nem törődik úgy, ahogyan anyám törődött apámmal.
– Édesanyád lelkileg hogy élte meg ezt az időszakot?
– Élt az édesanyja is, aki szintén ápolásra szorult. Róla is napi szinten gondoskodott. Anyám nálam isteni magaslatokban volt, van és marad is. Nála önfeláldozóbb emberrel még nem találkoztam. A legtöbb nő szerintem otthagyta volna a férjét, valamit kitalált volna, hogy leléphessen. Ezt senki nem csinálta volna végig, pláne nem tíz évig. Úgy, hogy közben tűrte azt a rengeteg verbális bántást. Nem tudom, honnan volt ennyi ereje. Én képtelen lennék erre.
