– Sok pénz elmegy így kajára?
– Ne is mondd… Ez iszonyat luxus. Egyszer próbáltam utána számolni, de a végére sem értem, mert nem akartam ezzel szembesülni.
– Ez a legnagyobb luxus az életedben?
– Kirívó luxusaim nincsenek. Sajnos ez ma már luxusnak számít, ha valaki minden nap meleg ételt eszik, amit nem ő főz. Nem iszom, nem dohányzom. Régen, még főiskolás koromban olvastam erről, hogy az én szervezetemből hiányzik egy enzim, és ezért nem kívánom az alkoholt. A főiskolán persze dohányoztam, hiszen én is művész akartam lenni, mint a többiek. Ott ültünk egy kis teremben, ahol 14-ből 12-en cigarettáztak, teljesen mindegy volt, hogy az én kezemben is van-e cigi. Ez poénnak jó volt, de soha nem vettem dohányt, mindig lejmoltam. Ugyanígy vagyok az itallal is. Nem arról van szó, hogy ha elmegyek egy szórakozóhelyre, soha nem iszom. Dehogynem! Ha nagyon rossz a buli, inkább lehajtok három tequilát, hogy gyorsan túl legyek az egészen. Akkor megvan a hatása, és kész. A főiskolán is, mivel nem ittam, mindenki az én szekrényembe dugta a piát, mert nálam senki nem kereste. Rám teljesen más hatással van a pia. Nem szeretem. Borkóstolóra engem ne hívjon senki.
– Nem is hívnak?
– Hogyne hívnának! De refluxom van, ég a gyomrom tőle. A bor savasít. Fogalmam sincs, melyik ételhez milyen bort illik adni. Nálam különben is csak egyetlen étel készül recept nélkül, a stíriai metélt. De az már legenda. Van, aki már 12 éve vár arra, hogy megkóstolja. A legtovább Balázsy Panna várt rá, de néhány hónappal ezelőtt végre ehetett belőle. Képzeld el, addig cseszegetett öt nő a Facebookon, amíg írtam nekik, hogy így öten ünnepélyesen legyenek itt a lakásomon ekkor és ekkor, s megfőzöm nekik. A családomnak is egy évben egyszer megfőzöm – többnyire karácsonykor.
„ISZONYÚ VOLT APÁM LEÉPÜLÉSÉT KÖZVETLEN KÖZELRŐL LÁTNI.TÍZ ÉVIG TARTOTT EZ AZ IDŐSZAK.KÉSZ CSODA, HOGY NEM KATTANTAM MEG”
– Mikor költöztél ide?
– 1998-ban.
– Akkor költöztél el otthonról?
– Igen.
Hirdetés– Elég későn.
– Nagyon! Szerettem volna már előbb is, de 1991-ben, amikor elindult a Família Kft., fél év után fel kellett mondanom a szerződésemet a Vidám Színpadon. Ez roppant veszélyes játék volt. Bodrogi Gyula nagyon rendes volt, azt mondta, ilyen lehetőséget nem lehet kihagyni, és számíthatok majd rá a továbbiakban is. Számíthattam is, mindig játszottam nála szabadúszóként. S amikor indult a Família, nagyjából akkor kezdődött apám betegsége is, ami nagyon kemény, a családot rettenetes módon megviselő, és idegileg próbára tevő időszak volt.
Ez egy leépülés volt, amire először azt mondták, hogy Parkinson-kór, majd kiderült, hogy mégsem az. A lényeg az, hogy évekig stagnált egy bizonyos szinten, ami a legszörnyűbb. Amikor valaki még nem szánni való, ágyhoz kötött beteg, hanem ahhoz azért van ereje, hogy lelkileg, verbálisan bántson.
– Téged is bántott, vagy inkább édesanyádat?
– Leginkább édesanyámat, aki a legközelebb állt hozzá. Nyilván elmondod magadnak, hogy nem lehet szegényre haragudni, mert beteg. Elmondod tízszer, de tizenegyedszer már nem tudod… Ez a betegség sajnos azt is magával hozta, hogy lehullott sok-sok álarc. Bevette esténként az altatóját, és kifejezetten agresszívvá vált. Féltettem anyámat, hogy bántani fogja.
– Bántotta?
– Inkább csak fenyegette a botjával. Iszonyú érzés volt apámat így látni, és ez tíz évig tartott. Kész csoda, hogy én ebbe nem kattantam bele.
– Így csináltad végig a Família Kft-t?
– Pontosan. Nekem a Família volt a menekülésem. Ha akkor nem történik meg velem az a csoda, hogy hirtelen ismert lettem, és színházban is dolgozhattam, akkor nem is tudom, mi történt volna. A Família maga volt a mámor. Utólag visszagondolva azonban nem is tudom, hogy tudtam létezni. Természetesen nem arról van szó, hogy éjjel-nappal rossz volt, hiszen közben próbáltam minőségi életet élni, és jól érezni magam a barátaimmal.
– Most már abszolút értem, miért vannak vagy voltak neked depresszívebb korszakaid. Többször meséltél erről nyilvánosan, hogy emiatt szakembernél is jártál. Kívülállóként soha nem értettem, mi bajod lehet, amikor mindent megkaptál az élettől. Aztán erre itt van ez a kamaszkori trauma…
– Sajnos ez nem minden. Ennek gyökerei sokkal korábbról, még az apám betegsége előtti időszakból gyökereznek. Nemrég találtam meg egy levelet, amit anyunak írtam 1988-ban. Apám akkor még nem volt beteg, másodikos voltam a főiskolán. Ő az a fajta ember volt, akivel nem lehetett megbeszélni tulajdonképpen semmit. Neki fekete volt és fehér. Vagy jó volt valami, vagy rossz. Sem az élet dolgairól, sem a művészetről nem tudtam vele beszélgetni. Pedig én vágytam erre. Irigyeltem az osztálytársaimat, akik tudtak az apjukkal beszélgetni. Apámmal nem lehetett. Ha az anyám nem lett volna olyan, amilyen, és nem oldja ezeket a dolgokat, baromi nagy bajban lett volna a család.
