Egy hajnalban, mikor éppen zártam be a kis benzinkutat, ahol dolgoztam, valami egészen szokatlant láttam. A hátam fájt az éjszakai műszaktól, és csak arra vágytam, hogy hazaérjek a gyerekeimhez, Lucához és Marcihoz. De amikor a járdán sétáltam a buszmegálló felé, a szemem sarkából észrevettem valamit, ami megállított.
Egy idős, ápolatlan férfi állt az utca túloldalán egy túlságosan is telt zsákkal. A zsákban nem volt más, csak pénz. A férfi hatalmas pénzkötegeket húzott elő belőle, és két, tíz év körüli kisfiúnak nyújtotta át. A fiúk zavartan vették el a pénzt, majd futásnak eredtek.
– Ez meg mi a fene? – motyogtam magamban.
Bár a férfi hajléktalannak tűnt, a viselkedése egyáltalán nem illett a külsejéhez. Valami nem stimmelt. Egy zsák pénzzel az utcán? Ez nem mindennapi látvány.
Nem tudtam eldönteni, hogy megközelítsem-e, de valami azt súgta, hogy hívnom kell valakit. A telefonomért nyúltam, a kezem kissé remegett.
– 112, miben segíthetünk? – szólalt meg a vonal másik végén egy nyugodt hang.
– Jó napot, az egyik benzinkút közelében vagyok, és valami nagyon furcsát láttam. Egy férfi pénzt osztogat gyerekeknek az utcán. Sokat. Egyszerűen nem tűnik rendben lévőnek – mondtam zavartan.
– Meg tudja mondani, hogy néz ki a férfi? – kérdezte az operátor.
– Idős, szakállas, viseltes kabátban van. De a pénz… rengeteg van nála, és gyerekeknek adja.
– Kérem, maradjon a helyén. Rendőröket küldünk a helyszínre – válaszolta az operátor.
Láttam, ahogy egy rendőrautó érkezik, villogó fényekkel, de szirénák nélkül. Egy magas, komoly férfi és egy alacsonyabb, kedvesebb kinézetű női tiszt szállt ki belőle. Felém fordultak.
– Ön hívott minket? – kérdezte a férfi.
– Igen – válaszoltam, és a férfira mutattam. – Ott van.
A rendőrök óvatosan közeledtek a hajléktalanhoz.
– Uram, beszélhetnénk önnel egy percet? – kérdezte a férfi rendőr.
Az idős férfi felnézett, fáradt szemeivel és borostás arcával. A zsákját szorosan magához ölelte.
– Nem csinálok semmi rosszat – mondta rekedt hangon.
– Tudnánk beszélni arról, honnan van ez a pénz? – kérdezte a női tiszt gyengédebben.
A férfi sóhajtott, és lenézett a zsákjára.
– Az enyém. Az egész az enyém – mondta halkan. – Nem akarom többé.
A rendőrök értetlenül álltak. Egy hajléktalan, akinek pénze van, de nem kell neki? Mi történhetett?
Az idős férfi halk hangon folytatta.
– Az örökségem – mondta. – Évekkel ezelőtt kaptam. Azt hittem, mindent megold, de semmit sem oldott meg. Semmi nem pótolja a családomat.
A szavaitól összeszorult a szívem. Nem erre számítottam. Egy férfi, aki mindent elveszített, még a pénz sem hozott megnyugvást.
– A feleségem... a gyerekeim – folytatta, hangja megremegett. – Mind meghaltak egy autóbalesetben. Ez a pénz csak emlékeztet rájuk. Egy átok.
A rendőrök együttérzéssel hallgatták. A női tiszt szelíden megkérdezte:
– Van, akihez fordulhatna? Valaki, aki segíthetne?
A férfi a fejét rázta.
– Nem kell senki – mondta rekedt hangon. – Csak el akarom tüntetni ezt.
Ahogy a rendőrökkel beszélt, a tekintete találkozott az enyémmel. Éreztem, hogy a története mélyen megérintett. Amikor elindult, észrevettem, hogy az utca szélén egy kisebb zsák maradt. Éreztem, hogy valamit tennem kell...
A zsák tele volt pénzzel. Nem olyan nagy, mint az, amit a férfi magával vitt, de még mindig sokkal több, mint amit valaha is láttam. A gondolat, hogy megtartsam, átvillant az agyamon. A gyerekeimre gondoltam: Luca új fogszabályzóra szorul, Marcinak pedig az iskolai felszerelése már alig használható. A számlák halmozódtak, és minden hónap végén attól féltem, hogy nem tudom megadni nekik, amit megérdemelnek.
De ahogy a zsákot néztem, éreztem, hogy ez nem helyes. Nem az enyém. Ez a férfi pénze, még ha ő meg is akar szabadulni tőle. Felelősségem van, hogy visszaadjam neki.
"Amber, ne őrülj meg," suttogtam magamnak. De mégis felemeltem a zsákot, és elindultam abba az irányba, amerre a férfi ment.
A ház könnyen megtalálható volt. Egy öreg, megroggyant épület állt az utca végén, mintha bármelyik pillanatban összedőlhetne. A kapu nyikorgott, amikor beléptem. A ház körül burjánzó gyomok nőttek, az ablakokat deszkák fedték.
Habozva álltam az ajtó előtt. A kezem remegett, amikor kopogtattam.
– Halló? – szóltam be óvatosan, de válasz nem érkezett.
HirdetésAz ajtó résnyire nyitva volt, így benyitottam. A nappaliban megtaláltam őt. A földön ült, hátát a falnak támasztva. A zsák ott hevert mellette. Felnézett rám, amikor meglátott.
– Maga megint? – kérdezte rekedt hangon.
– Ezt itt hagyta – mondtam, és felmutattam a kisebb zsákot. – Nem tarthatom meg. Ez az öné.
A férfi szomorúan nézett rám, majd megrázta a fejét.
– Nem akarom. Tényleg nem. Maga vigye. Csináljon vele, amit akar. Jobb helyen lesz magánál, mint nálam.
Láttam, hogy komolyan gondolja. De valami mégis arra késztetett, hogy tovább próbálkozzam.
– Nézze, értem, hogy fájdalmas emlékeket idéz elő ez a pénz, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehet valami jóra fordítani – mondtam. – Segíthetne másokon, vagy magán. Nem kell, hogy átok legyen.
A férfi mély levegőt vett, és egy pillanatra elgondolkodott.
– Talán igaza van – mondta végül. – De ha maga elfogadja, legalább tudom, hogy jó helyre kerül.
A szívem összeszorult a szavai hallatán. Tudtam, hogy nem fogja visszavenni a pénzt, és nem akartam, hogy tovább szenvedjen.
– Rendben – mondtam végül. – De csak egy feltétellel. Jöjjön el hozzánk vacsorára. A gyerekeim örülnének, ha találkozhatnának magával.
A férfi meglepetten nézett rám, majd egy kis mosoly jelent meg az arcán.
– Nem emlékszem, mikor hívtak utoljára vacsorára – mondta. – De rendben. Elfogadom.
Aznap este, amikor a férfi – akit végül megtudtam, hogy Tamásnak hívnak – megjelent az ajtónkban, Luca és Marci kíváncsian néztek rá.
– Ki ez, anya? – kérdezte Luca.
– Ő Tamás bácsi – mondtam. – Segített nekem ma, és úgy gondoltam, hogy ő is megérdemel egy meleg vacsorát.
Tamás kissé zavartan állt az ajtóban, de a gyerekeim azonnal befogadták. Marci megmutatta neki az autógyűjteményét, míg Luca egy rejtvényen dolgozott vele az asztalnál.
Vacsora után Tamás a földön ült a gyerekekkel, társasjátékkal játszottak. Aztán észrevettem, hogy lassan elszunnyadt a kanapé mellett, Marci pedig mellé kucorodott. Egy takarót terítettem rájuk, és egy furcsa meleg érzés töltött el.
Tamás az életünk része lett. Két évvel később még mindig velünk volt. A gyerekeim számára a nagyapa szerepét töltötte be, amit soha nem gondoltam volna, hogy megtapasztalnak. Együtt tanultuk meg, hogy a szeretet és a támogatás hogyan gyógyíthat meg minden sebet.
Ez a találkozás nemcsak az ő életét változtatta meg, hanem a miénket is. Az apró jótettek néha a legnagyobb ajándékokat hozzák el az életünkbe.
