A Népszabadság 1977. március 6-i száma a 6. oldalon helyszíni tudósításban számolt be az eseményekről:”
„Repülőgépünk szombaton a kora délutáni órákban készült leszállásra a Bukarest—Otopeni repülőtérre; fentről már látni lehetett a házak ledőlt kéményeit, majd a repülőtér központi csarnokának hatalmas betört ablakai jelezték számunkra a román fővárosban pusztító földrengés első nyomait. Miközben az autóval a város központja felé haladtunk, egymás után tűntek szemünkbe a leomlott házfalak, mindenfelől leszakadt erkélyek, lezuhant kerítések, összetört gépkocsik voltak láthatók. A legnagyobb károkat szenvedett városnegyedekben karhatalmi egységek, katonák, rendőrök, milicisták segítettek s tartották fenn a rendet. Szemtanúk beszámolója szerint a mintegy 40—50 másodpercig tartó természeti katasztrófa után összefüggő fehér porfelhő lepte el Bukarestet, elsősorban régi, történelmi városrészét. Itt, a belvárosban okozta a legnagyobb kárt emberéletben és anyagiakban te a nagy erejű földrengés. Főleg a két világháború között épült házak szenvedtek sokat, de láttam romokban heverni új toronyházakat és ultramodern, nemrég átadott szállodát is összerepedezett falakkal, törött ablakokkal. A Sahia úton, a Rosetti út és a Magheru körút sarkán, a Néphadsereg útján, a Balcescu körúton kártyavárként összeroskadt 8—10 emeletes épülettömböket vesznek körül katonai kordonok és a megmenekült hozzátartozók aggódó csoportjai. A hatalmas markológépek szünet nélkül dolgoznak, hogy a felismerhetetlenségig összezúzott lakásokat, tört bútorzatot eltávolítsák s a halottakat, sebesülteket kiemelhessék a törmelékek alól.”[5]
A fölrengés utolsó túlélőjére nyolc nappal a katasztrófa után bukkantak: az 58 éves Elena Eneka tudatánál volt és vizet kért, családtagjai felől érdeklődött. Kezében egy tranzisztoros rádióval találták meg, elképzelhető, annak a híreiből merített erőt.[6] Egy évvel később már pontos adatokkal rendelkeztek: 1977. március 4-én 21 óra 22 perckor, a Vrancea hegységben mozdult meg a föld. Bukarestben 72 másodpercig tartott a rengés, melynek 1570 halálos áldozata, 11300 sérültje volt. 32900 lakás pusztult el, 22 lakótömb omlott össze.[7] A korabeli lapok természetesen hangsúlyozták azt is, hogy a román párt vezetősége a helyzet magaslatán állt, Ceaucescu hazautazott, a pártvezetőség ülésezett, és maga Kádár János is táviratban fejezte ki együttérzését.
„A földrengés hírére Nicolae Ceausescu, Románia elnöke és a párt főtitkára, aki külföldön tartózkodott — megszakította afrikai körútját, és 12 órával a katasztrófa után már visszaérkezett Bukarestbe. Együtt a párt és az állam más vezetőivel, érkezése után azonnal a városnak a földrengés által sújtott övezetébe indult, a későbbiekben ellátogatott a vidék földrengés sújtotta területeire is. A Román Kommunista Párt Politikai Végrehajtó Bizottsága a földrengés óta több alkalommal is tartott ülést;.”[8]
Természetesen nem késett a szovjet segítség sem:
„A Szovjetunió egy nagypaneles házgyárat ajándékoz Romániának, amely évente 70—80 ezer négyzetméter alap- területű lakás felépítését teszi lehetővé. Ezzel együtt összesen több mint 10 millió rubel értékben építőanyagokat, teherautókat, traktorokat, buldózereket, mentőautókat és egyéb berendezéseket küldenek.”[9]
A földrengésről megemlékezett Illyés Gyula is naplójában, a román irodalmi élet veszteségeit, személyes ismerőseit számba véve:
„1977. március 14. Legyen csak egy-két személyes ismerős, az országos katasztrófa rögtön megemberiesül-, ekkor hasít belénk teljes borzalmával. A messzi bukaresti földrengés azóta hat közelien, amióta itt a hír: ottveszett Alexander Ivasiuc, a regényíró is, akivel még Londonban ismerkedtünk össze, s aki töltött egy délutánt pesti lakásunkban is. Okos, tartalmasán szkeptikus, tehetséges ember volt – máramarosi származék, fölmenői magyar nemességűek is a XVI. század óta. És Veronica Porumbacu és Baconsky!”[10]
A román áldozatoktól a Kritika 1977. áprilisi száma 2. oldalán így búcsúzott, kiemelve Veronica Pombacut, A,E, Baconskyt, Mihai Grafitát, Savin Bratut:
„Nehéz a búcsú romániai elvtársainktól. A vak véletlen, a természeti katasztrófa szörnyű csapása szakította meg pályafutásukat, tette mindörökre befejezetté életművüket, melyeket romániai olvasóik mellett a magyarországi szellemi élet is mint értékes, fontos alkotásokat tart nyilván.”[11]
A földrengés kapcsán Gheorghe Ursu felelősnek tartotta Nicolae Ceaucescut, mivel az összedőlt tömbházak nem földrengésbiztosra voltak építve és nem is tették földrengésbiztosság őket, spórolási okokból. Gh. Ursu diktatúraellenes értelmiségi 1985. november 17-én a bukaresti milícia fogdájában az ott elszenvedett kínzások következtében hunyt el.[12]
A természeti katasztrófa áldozatainak történetei egyéni sorstragédiák. Életútjukat tragikusan hirtelen zárta le a földrengés. A katasztrófa korabeli kommunikációjában felsejlik a kor, a diktatúra is.
