– Mi már csak egymásra számíthatunk – mondta Pintérné Farkas Anita, annak a családapának a középső lánya, aki július 24-én este egy rokonával együtt Szentes közelében a sínekre hajtott, és összeütköztek a közeledő vonattal. Ernő és Erzsébet a helyszínen életüket vesztették. Az elhunyt férfi lánya a Borsnak mesélte el a baleset részleteit, hogy tisztázza a sajtóban megjelent információkat.
A szentesi vonatbaleset helyszínén az ütközés után a vonat maga előtt tolta a személyautót. Fotó: Mávinform
Tisztázni szeretném a történteket. Szerdán(július 24.) este mi lefeküdtünk aludni, előtte délután édesapám hazajött a munkából, elment a nagynénjéhez, aki végül vele utazott. Céges autó volt nála, azzal nem közlekedhet, de volt egy Citroënje (ezzel történt a baleset), amit egy másikra váltás miatt nekünk akart adni közös autónak. Végül a nővéremé lett, mivel kétszemélyes volt és nekem gyerekeim vannak, ezért nem tudtam volna használni
– kezdte el Anita a történetet, aki azt is elmondta Borsnak, hogy az édesapja megkérte az egyik gyermekét, hogy vigye el neki az autót, mert el akartak menni egy forgalmiért Paksra.
– A testvérem levitte neki a nagynénjéhez, ahogy kérte, ott kocsit cseréltek és apuék elindultak – fejtette ki Anita, aki szerint este tíz óra körül már a rendőrség ébresztette őket, mondván, hogy nagy baj történt.
Kimentem és közölte velem, hogy baleset érte apáékat. Eléggé kiborult a család. Másnap felhívtuk a rendőrséget, elmondták, hogy mi történt és apa személyes tárgyait vissza adták nekünk.
Az, hogy a nővérem hibáztatta magát az egy téves információ, a rokonok rosszul tudták ezt,
azonban az igaz, hogy inzulinos cukros és vérnyomásos volt, gyógyszert szedett folyamatosan, de napi száz kilométert levezetett, mert vidékez dolgozott. Nehézgépkezelő volt, reggeltől estig, markolóban ült. Tehát a betegsége nem volt hatással a balesetre. Illetve az autó is tökéletes műszaki állapotban volt, ő soha nem indult el úgy autóval, hogy annak valami baja van. - nyomatékosította a gyászoló nő.
Ernő három gyermeket hagyott magára, akik korábban az édesanyjukat is elvesztették. „Az édesanyánk négy évvel ezelőtt meghalt. Apukám azóta nagyon figyelt mindenre, mert tudta, hogy nekünk már csak ő van. Nagyon körültekintő volt, mindig lassan vezetett.”
Megmondom őszintén kimentünk a baleset helyszínére. Elvileg 57-tel ment a vonat. Apukám fékezés nélkül ráhajtott a sínekre, akkor meg kellett látnia a vonatot, hogyha ezzel a sebességgel jön felé. Átért volna előtte, ha fékezés nélkül megy.
Szerintük, ha valójában ennyivel ment volna a vonat, akkor a sínnek nem csak az első két métere sérül meg.
A vonat maga alá gyűrte, felkapta és vitte tovább. Ha ennyivel megy a vonat, amit mondanak, akkor nem kapja fel, hanem tolja maga előtt. Így valami nem stimmel! Ráadásul az egyik az egyik járókelő azt nyilatkozta, hogy nem is dudált a vonat. Szerintünk sokkal többel ment a vonat… megpróbáltunk onnan menni, ahonnan apa. Teljesen el kell menni a sínig, hogy az belátható legyen, gondolom az alapsebességgel ráhajtott, de amikor kibukkant a vonat a kanyarból, már nem tudott annyira felgyorsulni, hogy átérjen. Valamennyire biztos, hogy át akart érni, hiszen az autó közepét kapta el
– gondolkodott hangosan Anita, aki a családjával próbálja feldolgozni a tragédiát.