edves Embertársaim, Lassan kettő hete történt meg az alábbi kis esemény velünk, így azt gondolom, hogy noha akkor ölni szerettem volna, mára kicsit lehiggadtam, és tárgyilagosan tudom tálalni az események sorát. Történt, hogy 29-i hétvégén Nyíregyházán volt dolgom, így nem túl nagy örömmel, de magára hagytam a kis családomat hétvégére, amely egy már alig-alig szoptatós anyukából, egy hét hónapos babából, és jómagamból áll.
Párom alapvetően jó fizikumú, de egy kicsit babázó állapotú, és rendszeresen emelgeti - mert kell - a több, mint kilenc kilós fiunkat. 30-án üvöltve kelt, mert berobbant a nyaka-háta-válla valamije, de emberfeletti küzdelemmel rendbe rakta az éjszaka után a babát. Majd kidőlt. A jelzők nem túlzóak, ismerem, és tudom, hogy milyen fájdalmai voltak. Mivel szerencsére rutintalanok vagyunk "felhasználói oldalon" az egészségügyben - én ugyan dolgoztam ezen a területen, de ez most csak súlyosbító tényező -, megpróbálta egyedül kezelni a helyzetet. Internet, III. kerületi hétvégi ügyelet, telefonszám, tárcsázás. Üvöltéssel megtűzdelve - éppen "leválik" a baba, ezért még egy algopyrint sem mert bevenni, szóval tényleg -, megpróbálta megtudni, hogy mi az eljárás ilyen esetben: azaz, hogy egyedül van egy 7 hónapos csecsemővel, és nem tudja megmozdítani a saját testét sem. Nem még a babát.
A telefonos kisasszony meghallgatta, majd közölte vele, hogy küldjön be valakit - barátot, szomszédot (sic!) - a receptekért... Úgy vélem, hogy mi alapvetően humoros emberek vagyunk, de ezen sem ő, sem én nem tudtam kacagni. Mivel azért a szomszédot nem olyan egyszerű ugrasztani szombat reggel, így egy olyan barátnőjét hívta, akit el tudott érni. A XI. kerületből ment be a leányzó a Vihar utcába. Azt, hogy ott miféle patália támadt, amikor elmondta, hogy már éppen nem szoptat, de még fej, az legyen az ő története. Elhozta a recepteket, kiváltotta a gyógyszereket, és mire hazaért velük, nagyjából én is akkor érkeztem meg. (Rengeteg kérdés merül fel az üggyel kapcsolatban, többek közt az is - és bocs, hogy ez az első, de nem akarom elfelejteni, és bár nem tűnik fontosnak mégis az -, hogy az M3-on nagy valószínűséggel begyűjtött fényképeimért ki fog fizetni...?)
Én rögtön hívtam az ügyeletet, és mivel el tudtam látni a páromat, csak azt kívántam megtudni, hogy ma, Magyarországon mi kell azon túlmenően, hogy valaki a fájdalomtól üvöltve közli, hogy nem tud mozdulni, és egyedül van egy 7 hónapos babával, hogy mégis kihúzza magát az ügyelet. A telefonos kisasszonnyal beszéltem - szándékosan nem nevezem nővérnek, vagy asszisztensnek, bár nem ő tehet róla, hogy ilyen a rendszer -, aki közölte, hogy szerinte helyesen járt el, de majd az ügyeletvezető visszahív. Valóban, kb. egy óra múlva visszahívott az ügyeletvezető - és gondolom egy személyben az ügyeletes orvosnő is -, és meghallgatta a sirámomat. Lényegében ugyanazt a kérdést tettem fel neki, mint előzőleg a kolléganőjének. Itt szó szót követett, leginkább én szerettem volna egy egyszerű - alany-állítmány-tárgy (copyright by Hofi) - választ kapni a kérdésemre. Végül kibökte, hogy "nem kérte a beteg, hogy kijöjjenek". Tuché, sőt, sakk-matt valamint K.O. is egyben.
[LAPOZAS]
Mentségére legyen mondva, hogy ekkor már megkérdezte, hogy kijöjjenek-e... Szóval én tudom, hogy sok aberrált telefonáló van a hétvégi ügyeleten - én magam is dolgoztam ügyeletben, de az én időmben i) a zavartan beszélő, ii) a terhes nő és iii) a kismama minden körülmények közepette elsőbbséget élvezett. És gondolom joggal feltételezhető, hogy egy fájdalmakkal küzdő, egyedül lévő kismama nem azért hívja a hétvégi ügyeletet, mert csacsogni van kedve. Végül valahogy késő délutánra mégis ki kellett hívni az orvost, aki kb. 40 perc alatt ki is jött, és megtette amit kellett. Én ugyan a párom kérésére nem voltam jelen, merthogy még mindig elég zaklatott lelki állapotban voltam, de amint megtudtam, protokoll szerint járt el az orvosnő.
Megjegyzem, éjszaka csak be kellett menni az ORFI ügyeletére, ami szintén megérne egy szösszenetet, de erről csak annyit, hogy az ottani ügyeletes orvosnő és az asszisztencia párját ritkítóan korrekt és becsületes munkát végzett. Millió kérdés van szerintem a sztorival kapcsolatban. Nem is teszem fel őket, mert már így is hosszú voltam, és mert úgy is mindenkiben ugyanazok a kérdések merülnek fel... De van egy emberi oldala is a történetnek, és van egy intézményi is. Sőt, egy egész szabályozói is. Én elhiszem, hogy Magyarország jobban teljesít, és hogy sohasem volt még ilyen jó magyarnak lenni - (nem) -, de azért csak kellene már foglalkozni az egészségüggyel is egy kicsit. Leginkább, hogy legyen orvos. Úgy általában. Aztán hogy legyen jó szándék.
Meg legyen empátia. Ja, és az ügyeleten orvosi műszer. Hogy az ORFI-ban éjszaka ne vaksötétben kelljen kolbászolni a Lukács területén, stb., stb. De leginkább az kellene, hogy ha valaki betelefonál az ügyeletre, természetesnek legyen véve, hogy azt azért teszi, mert orvosi segítségre van szüksége. Vagy ha nem is veszik természetesnek, és az iskolában sem tanítják, hogy "na Te bunkó, mond ki hogy orvos kell, ha az ügyeletet hívod", akkor legalább a telefonos kisasszony megkérdezze, hogy küldje-e az orvost. Vagy legyen meg benne a képesség, hogy bizonyos helyzetekben kérés nélkül is küldje az orvost... Hát ennyi. Ja, a Tisztiorvosi Szolgálathoz nem akarok menni. Nincs értelme. De ezúton is javasolnám a politikai játékosoknak, hogy gondolkodjanak el a fenti történeten.
Üdvözlettel,
István