- Honnan jött a kávé?
- Mindig része volt az életemnek. Még élt Pablo Escobar, amikor a Magyar Rádiónak voltam kiküldött tudósítója. Szomália, Szarajevó, tudósítottam mindenhonnan, ahol balhé volt, én mentem oda is. Zűrös időszak volt, egy idő után fel kellett mentem a hegyekbe kipihenni a stresszt. Elvetődtem egy haciendára, ahol a kávéültetvényen szüret idején kóstoltam olyan kávét, amivel elkezdődött egy szerelem. Azóta tart ez a szenvedélyes mániám, ami a tévés életemet végigkísérte. Aztán lett belőle egy vállalkozás úgy, hogy felhasználom benne, amit a szórakoztatóiparban tanultam. Mindig azt mondom a kollégáimnak, hogy nem a vendéglátásban vagyunk, hanem a szórakoztatóiparban. Az embereknek most nem a szeme utazik a világban, hanem a nyelvük. Te most ittál egy maui cappucinót Haitiról. A kávékkal, a süteményekkel körbejárhatod a világot. Itt a kávén keresztül jutsz el valahova. Valamelyik érzékszerved stimulálva van, ami része a Frei Tamás megmutatja a világot missziónak.
- Soha nem fog tévézni?
- Soha ne mondd, hogy soha, de nem hiszem. Nem is nézek tévét. Készülék is csak az miami lakásomban van, mert imádom az amerikai focit.
- Boldog az az ember, akit folyton hajt valami, mindig mennie kell, aki sehol sem talál nyugalmat?
- Nem vagyok nyughatatlan. Lenyugvóban vagyok! (nevet) Amikor televízióztam, nyolc-kilenc hónapot bőröndből éltem, mint egy teniszjátékos. Háromnaponta más szállodában. Ehhez képest, hogy van négy-öt otthonom…
- Miami, Firenze, Nizza és Budapest?
- Igen, Nizza mellett. Mindenhol van cipő, ing, nadrág a szekrényben. Viszem a laptopot. Mindegyikben szeretek élni. Nem hetekre ugrom oda, hosszabb időre. De olyan hónap nem telik el, hogy ne lennék Magyarországon. Még Amerikából is hazajövök egyszer-kétszer télen. Míg tévéztem, havonta öt-hat napot töltöttem reptereken, és gépeken. Ahhoz képest ez semmi.
- Hol szeret a legjobban?
- Mindig ott vagyok, ahol éppen szeretnék. A nyelv nem korlátoz, beszélek vagy hat nyelven. A szeretteimmel vagyok, vannak barátok, ismerősök, kedvenc helyek mindenhol. Már nem jövök vissza erre a kilencvenháromezer négyzetkilométerre és csukom magamra a vasfüggönyt. Nem. De ettől nem érzem magam otthontalannak. Csúcsforgalomban hosszú hétvégén leautózni a Balatonra és vissza, az annyi kocsiban töltött óra, mint repülőre szállni, és elmenni Miamiba. Aktív szereplője vagyok a gyerekeim életének, pedig Zsófi Koppenhágában él. Állandóan beszélgetünk, látom az arcát, nem vagyunk elvágva egymástól. A távolságot ma órákban mérjük, nem kilométerben. Az emberi kapcsolatokat is. Élvezem, hogy a gyerekeim is szabadabban gondolkodnak térben és időben. Nyelveket beszélnek, felkészültek, nincsenek röghöz kötve. Több a lehetőség, ha az egész világot nézzük. Másnak ez fárasztó lehet, nekem ez a nyugi. Először lett a Riviérán lakásunk, Nizza mellett, de kevés volt. Aztán lett Miamiban, majd Firenzében, és most jó. Ez elég változatos. Aki itt él, az mindenen őrjöng, mert minden a bőrére megy. A többlaki élet mélyen bennem azt eredményezte, hogy nem görcsölök úgy rá semmire, mintha élnem, halnom kellene ott. Ez könnyedséget adott, nem vagyok leláncolva, el tudok hajolni a konfliktusok, zűrök elől. Ez elég jó recept az egyre zűrösebb huszonegyedik századi világban.
