Elmentek az évek, és én 42 évesen újra szerelemre lobbantam. Belehabarodtam egy 28 éves lányba, aki három hónap múlva teherbe esett. Hallani sem akart arról, hogy elvetesse. Ikerfiaim épp akkor lettek nagykorúak, rászántam tehát magam az új családalapításra.
Marit iszonyúan megviselte a dolog, pszichiátriára került. Sajnáltam őt, de lefoglalt az új életem. Úgy gondoltam, idővel majd biztosan továbblép. Teltek a hónapok, és ő valóban továbblépett, bennem viszont – legnagyobb meglepetésemre – egyre gyakrabban merült fel Mari. Mert az új párom, Zita, a nyomába se ért: a lakás mindig úszott, nekem kell vasalnom az ingeimet, esténként a kis babát is sokszor rám hagyta. Ő meg órákra eltűnt a plázában: fodrász, kozmetikus, műköröm. Ruhák, cipők, számolatlanul, persze az általam előteremtett pénzből! Már akkoriban rájöttem, hogy valójában fogalmam se volt, milyen jó dolgom volt Mari mellett. Egyre jobban hiányzott Mari.
Amikor a kislányom két éves lett, Zita egyszerűen lelépett a személyi edzőjével. Egyedül maradtam. Marinak közben új párja lett. Készülök arra, hogy bocsánatot kérjek tőle, akkor is, ha többé már nem lehet köztünk semmi. Mert az a hajó már elment…