Dr Gyarmati Andrea története:
Reggeli vizit. Sétálunk, főnök, beosztottak egyaránt. Olykor megállunk egy pillanatra. Társalgás a betegekkel. Hogy vagyunk? Köszönöm jól – szokásos sablonos szöveg. A betegek fekszenek az ágyukban, mindegyikük pizsamában van. Mi állunk az ágy előtt. A beteg legyen bárki is az, hivatását tekintve akárminek a feje, kiszolgáltatott helyzetben van ott akkor abban a pillanatban. Akkor már jó adag gyerekgyakorlattal rendelkeztem, de a felnőttosztályon ezt a szituációt erőteljesen éltem meg.
Hogy van Tibor bácsi – kérdezi az egyik fekvő beteget az osztályvezető orvos.
Köszönöm jól – jön a válasz, majd keresztnevén szólítja a doktort, szintén a bácsi szót hozzárakva.
Jaj, itt botrány lesz! Érzem! Ám nem. A doktor úr, csupán egy helyreigazítást eszközöl, azt mondja: talán adjunktus úr, ha szabad kérnem.
Semmi akadálya – felelt a beteg. Akkor viszont én is kérném, hogy vagy főmérnök úr, vagy igazgató úr legyek, persze csak ha ez lehetséges, mert az vagyok – sőt még azt is elárulta, hogy hol az.
Tökéletesen igaza van. Én, aki hajlamos vagyok mindent magamra húzni, ezért az egész orvostársadalom nevében szégyelltem magam. Valószínűleg ez meg is látszott rajtam.
Késő délután végzünk a műtétekkel. Behív a másodprofesszor, sajnos régen nincs már közöttünk, és azt mondja.
Hallom, mi történt reggel. Szeretném, ha megjegyeznél valamit, mert azt is hallottam nagyon kikészültél a történettől.
Hallgatok. Ez nálam elég ritkán fordul elő, általában akkor, ha tehetetlennek érzem magam.
