Összeszorult a szívem, amikor mindezt megtudtam. Amit én nem fogadtam el, Ő azt csak azért is eljuttatta hozzám.
Másnap csapatot toboroztam. Az operatőr kérés nélkül is küldte kikockázott felvételét, ahogy a helyi újságírónő is megtette mindezt a fényképeivel. Sok olyan embertől kaptam képeket, akik aznap este fényképeztek a Bácskai Kultúrpalotában. Reménykedtünk, hogy valahol felfedezzük a felvételeken a bácsit, a jószívű szegényembert.
Volt egy jó minőségű felvétel, amely sokszorosításra alkalmasnak bizonyult. Facebook-oldalamon pedig megtettem a felhívásomat: elhatároztam, hogy felkutatom ezt az embert, és SZÁZSZOR, SŐT, SOK SZÁZSZOR VISZONZOM JÓSÁGÁT!!!
Nekem nincs alapítványom, amit adok, nem írom le az adóból. Mégis, adni akartam, sokat, mert igazából én éreztem végtelen hálát az akkor még ismeretlen idegen iránt. Olyat tett, amit pénzel nehéz viszonozni. Egy nélkülöző az utolsó forintjaival is másra, a gyerekekre gondolt, pedig maga is nélkülözik...
Elképesztően sok mindenkivel beszéltem. Hívtam polgármestereket, bajai barátaimat, a helyi Rotary Clubot, újságírókat.
24 óra. Ennyi kellett ahhoz, hogy egy bácskai kicsi falu határában rábukkanjanak István bácsira. Hívtam azt a volt polgármestert, aki egykor befogadta. Csak jókat mondott róla. Csakis nagyon jókat...
Megfogadtam, hogy az adomány az enyém, tőlem érkezik, nem kérek mástól semmit, ezért itt az oldalamon arra kértelek Benneteket, hogy keressétek meg a környezetetekben élő csodákat, csodálatos embereket, legyen meg a saját vállalásotok, ahogy az enyém a jószívű szegényember...
Ennek ellenére Szenczy Sándor Barátomnak nem tudtam ellentmondani. A Magyar Baptista Szeretetszolgálat elnökével korábban megbeszélt reggelimre igyekezvén arra készültem, hogy elmesélem ezt az ISTENI CSODÁT. Erre Sándor két doboz friss élelmiszerrel várt és azt kérdezte:
-Ma mész hozzá?
-Akkor ezt is vidd magaddal...
Szavaim nem voltak, már csak könnyeim. Az öröm könnyei.
HirdetésBarnabással indultunk útnak. Kisfiamnak részletesen elmeséltem annak a pénteknek a történéseit, azok jelentőségét és azt, hogy ez nem ezer forintról, nem is egymillióról szól, hanem sokkal többről: emberségről, hitről, jóságról.
Nagybaracska kicsi település a Duna bal partján, Bajától délre, Mohácstól keletre. Aprócska utcája mellett nádas, középen el lerobbant, de éppen felújítás alatt lévő házacska. István bácsi háza. A volt polgármester, Király Sándor vette magához az idős embert, ő szerezte a házat is, amelynek jelenleg egyetlen szobája lakható, a többit éppen az idős ember próbálja rendbe szedni. Amikor van egy kis pénze erre költi.
Hatalmas volt az ölelés, amivel várt. Mert már várt. A helyi bolt facebookozó dolgozói ugyanis már hírét vitték az akciómnak. Az idős ember alig akart elengedni, aztán beljebb hívott, a konyhaként is funkcionáló egyetlen szobájába. Az ágyon Váci Mihály kötete, éppen azt olvasta. Meg a Bibliát. Fia halála óta minden nap.
Megtudtam, hogy István cipész-suszter volt, rengeteget dolgozott. Fiát kamion gázolta halálra, ezt sosem tudta feldolgozni. Szerény hajléka előtt kicsi fenyőket gondozott, szám szerint négyet: kettőt a lányairól egyet a feleségéről, egyet a kisfiáról nevezett el. Amikor bepakoltam a több doboznyi "viszonzást", könnyes lesz a szeme, azt mondta, hogy nem érti, ezt mivel érdemelte ki. Amikor a pénzt átadtam, azt sem tudja, hogy hová tegye.
