"Vérzik a szívem: nincs többé saját Mikulása Nagybaracskának, a jótékony szegényember végleg elaludt!🖤
Fájdalmas a hír, szombaton végleg elhunyta jóságos szemeit az az EMBER, aki emberségre tanított, és most, halában is arra tanít! A szomorúság mellett is úgy érzem, hogy István bácsi igaz meséjét mindenkinek meg kell ismernie!Ezért teszem közzé soraimat...
Kezdem közös történetünk majdnem legvégén, ennek a szép, gyönyörű tündérmesének szívmelengető tanulságánál. Mindez egy csodálatos történet a fantasztikus emberről, aki az utolsó forintjaival is másokat akart segíteni.
2015 áprilisát mutatta a naptár. Verőfényes, szikrázó napsütésben érkeztünk Barnabás fiammal a bácskai faluba, Nagybaracskára. Autómban meleg ruha, tartós élelmiszer, zsebemben készpénz, szívemben elszántság. Nekem mindenképpen meg kellett találnom ezt az fantasztikus bácsit. Hogy miért? Mert évek óta olyan nagyszerű emberekről beszéltem, mint amilyen Ő volt! Nekem ezt az EMBERT be kellett mutatnom Magyarországnak!
bajai előadásomra már jóval korábban elfogytak a jegyek, rengetegen zsúfolódtak össze a Bácskai Kultúrpalotában. Az első érkező egy idős, nagy szakállú ember volt, aki láthatóan rossz körülmények között él. Tekintetünk összetalálkozott, odalépett hozzám. Kézfogása erős, tekintete végtelenül lágy, hangja mély bársonyos volt. Elmondta szomorú történetétek egy kicsi szeletét. Megtudtam, hogy balesetben meghalt a fia, ezt nem tudta feldolgozni, hajléktalan lett, a Baja melletti erdőben, majd hajléktalanszállón élt. Néztem az arcát, nem panaszkodott. Mesélt. Már ekkor meghatott, hogy ez az ember eljött hozzám. Megkérdeztem, hogy miért volt rám és az előadásomra kíváncsi?
A Bibliából idézett, azt mondta, hogy erőt remél és szeretetet. Ekkor zsebéhez nyúlt és egy gyűrött ezrest vett elő belőle. Felém nyújtotta:
"Tudom, hogy magánál jó helyen van és jó célra fordítja majd..."
Levegőhöz is alig jutottam. Megöleltem az idős embert de nem fogadtam el a pénzét:
"Magánál van a legjobb helyen..."-válaszoltam.
HirdetésKettőzött erővel mentem fel a színpadra. A vakító lámpák ellenére azonnal kiszúrtam, hogy a nézőtéren hol ül az idős bácsi. Volt egy pillanat, amikor tekintetünk összeakadt, méghozzá akkor, amikor a világ legidiótább diktátoráról beszéltem, aki levágatta az országba látogatók szakállát a határátkelőkön.
"No, bátyám, jól figyeljen, mert nem mostanában jár arra..."- mondtam, miközben ő mosolyogva bólogatott, ahogy a többiek is, akik azonnal ránéztek.
Talán ez volt az a pillanat, amikor a helyi tv operatőre, Csukor Róbert a közönség felé fordult kamerájával. Ez volt a nagy szerencse első nagy pillanata. Az előadás véget ért, a tömegek pedig elindultak felém könyveiket dedikáltatni, vagy egy közös fotóra, ölelésre. Ekkor jött el a szerencse másik pillanata, Sándor Boglárka személyében, aki engem fotózott ugyan, de a sor végén kikukucskált a bácsi... Akit nem láttam többé azon az estén, de hallottam róla...
A helyi főszervező feleségének ugyanis otthagyta az ezresét és vele az üzenetét: ő a forintjait a bajai gyerekeknek küldi...
