Egy ideje sejtem, hogy nem is néha. Azt persze éreztem, hogy nem stimmel valami. Megváltozott. Ingerlékenyebb lett, ugyanakkor mézesmázosabb is. Alighanem a bűntudata miatt.
Tizenöt évvel ezelőtt ismerkedtünk meg. Nem tudom, a szerelem volt-e erősebb, vagy a dac bennem – mert a szüleim ellenezték a kapcsolatunkat. Hogy miért? Én sem értettem. Guszti jó családból való, eszes srác volt, fogorvosnak tanult, tehát attól sem kellett félteniük, hogy felkopik az állunk.
Talán megérezték a szüleim, hogy a vonzó kirakat átverés. A negédes modor meg beetetés. Az esküvőre azért eljöttek, sőt, idővel egész jóban lettek a vejükkel, különösen az unokák érkezése „dobta föl a hangulatot”. Látták, hogy szépen élünk, boldog vagyok, ez nekik elég volt. Kezdtek bízni benne.
Sosem gondoltam volna, hogy megtörténhet velünk a legostobább, legközhelyesebb történet, amit csak el lehet képzelni. Igen, az asszisztensnőjével, igen, megcsalt, igen, szerelmes. De válni nem akar.
Azt mondja, fontos neki a családja (szerintem, ha az lenne, nem tette volna ezt velünk). És az otthonához is ragaszkodik (hosszú évekig építettük a gyönyörű házunkat). Arra kér, legyek türelmes, majd elmúlik a lángolás, és akkor visszatér hozzám. Addig sem költözik el, csak néha elhúz hosszúhétvégézni a nőcskével – a fiúknak azt mondjuk, konferencián van.
Ez a legszörnyűbb, az állandó hazudozás. Az anyjának, a szüleimnek, a gyerekeknek. A lelki békéjük miatt fontos, mondja a férjem, de igazából senkire sincs tekintettel. Csak a saját kényelmére. Nem akarja feladni a bázist a bizonytalan újdonságért, nem vállalja a macerát, inkább hagy szenvedni engem, és azt a másik nőt is, gondolom.
Hogy miért tűröm, amit művel? Talán mert szégyellem magam. Mindig mi voltunk a mintacsalád az ismeretségi körben. Rettenetes elképzelni, hogy be kellene vallanom: hazugság volt az egész. Színjáték, és valójában a férjem nem szeret, és egy másik asszonnyal hentereg. Félek is, hogy ha elválunk, nem találok senkit magamnak negyvennyolc évesen, két kamasszal a hónom alatt. Egyedül megöregedni, jaj, csak azt ne! Pedig lépnem kéne, lassan felőröl az állandó feszültség. De honnan merítsek bátorságot, ha az, akinek a leginkább támaszt kellene nyújtania, kivonult az életemből?!