Azt, hogyha rossz kedvünk is volt, bármikor fel tudott minket vidítani. Azt, hogy tudtuk, a sok jót amit tettünk érte, egyszer meg fogja köszönni és hálás lesz nekünk. Azt, hogy a közös célunk amit kitűztünk, igen is fontos, azt, hogy legyünk erősek mindig és ne adjuk fel. Azt, hogy a pillanatokat közösen éljük át, egyikünk sem maradjon ki semmiből - egyszer apa, egyszer anya pelenkáz. Anya fürdet amíg apa hozza a melegített plédet, nehogy megfázzunk. Együtt menjünk bárhová, mert úgy biztonságos és együtt tudjuk megvédeni a rossztól. Együtt játszunk együtt pihenünk, együtt sírunk ha úgy érezzük nehéz, de ezért vagyunk hogy Őt tisztességesen és a legjobb tudásunk szerint büszkén neveljük fel mert Ő a legfontosabb. Mit adott nekünk azzal, hogy már nincs köztünk úgy? Megtanította nekünk, hogy mi az a hiány, mi is az hogy szeretni valakit, mi is az az üresség amit senki akinek gyermeke van, addig a pontig nem tudja átérezni amíg nem vele történik. Mint szülők, mikor nőttünk fel, talán most, a feladathoz?
Az Ő kis saját életével fizetve, azért mert azt mondták rá, már nem tudták megmenteni? Önfeláldozó volt mindig életében, mert nagyon sokat tűrte a fájdalmakat és a megpróbáltatásokat amiket vele együtt éltünk át de nem tudtuk átérezni, hogy Ő mit érez valójában. Sohasem, de mindig, mindig mikor velünk volt, boldog volt és mosolygós és bár kis karjaival nehezen de sikerült átölenie minket mikor a mellkasukon volt. Mert szeretett minket és bízott bennünk. Feldolgozhatjuk-e ezt ami történt? Soha. Sem megérteni, sem feldolgozni nem lehet. Mi a legrosszabb amit érzünk? Nem a saját fájdalmunk - hanem az, hogy tudjuk, amit mi érzünk most, semmiség ahhoz képest amit Ő átélt, immáron egyedül, orvosok keze között, nélkülünk. Mindig velünk marad,írja a lap.
