Ahol a professzorok és doktorok velünk együtt örültek, vigyáztak rá. Miért tettük meg ezt a hosszú utat és szenvedést, ha itthon sápadtan, hideg végtagokkal, már kékülő ajkakkal a sürgősségire sietve újra megtapasztaljuk azt amitől mindig is féltünk, azt, hogy várnunk kell, azt hogy kiadjuk egyszer a kezünkből és valami rossz fog vele történni - de bízva abban, hogy az intenzív osztályra kerülve felismerve az életveszélyes állapotát, megmentik, majd pár hét lábadozás után hazajöhetünk újra, önfeledten játszani kedvenc játékainkkal, a zörgő cicával, a rágós tárcsáinkkal, a hop-hop golyóval mely azt mondja "forgass guríts jól pörgess meg, a játék meg nem áll!".
De nem így történt. Amíg a váróban elküldtem az utolsó e-mailemet, azon gondolkozva hogy miért nem szólnak hozzánk, miért tologatnak be gépet egy intenzív osztályra, miért rohant akkor be orvos és nem akkor mikor bevittük Őt - a kislányunk itthagyott minket az orvosok keze között, félelemben, nélkülünk, a hangunk nélkül és az nélkül hogy fogtuk volna a kis kezét melyben már nem volt erő. Már csak a búcsú pillanata jutott, amit fel sem fogtunk akkor, hogyan történhetett, hogyan lehet hogy bevittük szegénykémet a kórházba, bekerül késve az intenzív osztályra majd egy fehér köpenyes idősebb, pökhendi orvos után aki arckifejezés nélkül majd fellök ha nem állok félre, kijönnek szólni hogy ennyi. Elfogadható-e ez? Normális ez? Felfogható-e vagy összehasonlítható-e bármilyen rossz dologgal a világban, ennyi küzdelem után a szemével is, arra gondolva hogy mi rossz jöhet? Hát ez. Megtapasztalni az igazi fájdalmat, arra gondolva hogy ez semmi, amit mi érzünk ahhoz képest amin Ő most keresztül ment, biztató hangunk nélkül, távol tőlünk egy üres szobában, újra idegenekkel körülvéve. Búcsúzzunk, de nem akarunk, mert nem értjük.
Vigyük haza az ajándék dobozt amit kaptunk a kórháztól, akkor nem értve, de itthon elgondolkozva, hogy na igen, mi ezt kaptuk a kórháztól cserébe - egy lepel, egy ruha amit ő sosem hordott, egy 10 forintos fehér teamécses és egy - egyszer használatos kínai fényképezőgép, SMILE (mosolyogj) felirattal. Mit fotózzunk vele mégis már, hiszen ezt akkor kellett volna adják mikor szegénykém megszületett, hogy akiknek nincs fényképezőgépük vagy elromlott, az első pillanatait meg tudják örökíteni. Mi gondoljuk rosszul, vagy tényleg ennyire rossz vicc? De mit adott nekünk Elza a sok szenvedései ellenére? Azt, hogy mindig boldog volt mikor velünk volt. Azt, hogy éreztette velünk hogy mi vagyunk a mindene.
