Milyen érzés az, mikor beviszed a saját gyermeked a kórházba, abban a reményben hogy majd kap gyógyszert, jobban lesz - majd csak az üres hordozóval, a kis ruhájával és plédjével távozol, magyarázat, igazi válaszok nélkül? Hazamehetünk - de hová? Otthon-e az otthon, vagy csak egy hideg lakás hangok nélkül, ahol már nem kell figyelni hogyha alszik csendben legyünk, ahol már nem kell készülni a fürdésre időben, ahol már nincs aki felkeltsen az éjszaka közepén mert valaki éhes, ahol már nem tehetjük a mellkasunkra hogy békésen aludjon szívünk dobbanását hallva ahogy tette mindig is míg meg nem született?
Miért érezzük mi rosszul magunkat mikor Ő volt az, aki a legtöbb rosszat kapta az élettől már az elején, Ő volt az aki a méhben küzdött még anyu a kórházban harcolt vele két hónapig bent, fertőzöttek közé dobva, minden nap sírva aludva el? Miért Ő szenvedett mikor boldogan hazahoztuk, nem tudva hogy Ő vak és mi miért nem értettük meg az elején hogy csak a hangunk és az érintésünk az amire számíthatott, és építette ki a bizalmát felénk? Miért mondták azt nekünk, hogy az orvosnak nem volt rá ideje megvizsgálni mikor megszületett, hogyan gondoljuk mi ezt?
Miért szenvedett Ő a sok vizsgálat közben miután rájöttünk hogy nem lát, miért Ő szenvedett mikor mi, a szülei szembesülnek a hazugságokkal, a félrevezetésekkel és azzal, hogy rajtunk kívül senkit sem érdekel az állapota, az hogy a lehetőséghez képest talán láthasson valamit majd a világból, láthassa végre az arcunkat? Miért kellett kilóméterek ezreit megtenni összesen egy négy hónapos babával azért, hogy valaki úgy kezelje Őt, ahogy megérdemli, ahogy minden ártatlan gyermek megérdemelné? Miért kellett Őt egy másik országban, egy négycsillagos hotelhez hasonló közkórházban privát betegként kezeltetni, miért kellett ezeket átélnie, miért éreztük közben azt, szívünkben hogy Ő mostmár biztonságban van és végre foglalkoznak vele, ahol az orvosok a szemünkbe merik mondani az igazságot?
[LAPOZAS]
Ahol a professzorok és doktorok velünk együtt örültek, vigyáztak rá. Miért tettük meg ezt a hosszú utat és szenvedést, ha itthon sápadtan, hideg végtagokkal, már kékülő ajkakkal a sürgősségire sietve újra megtapasztaljuk azt amitől mindig is féltünk, azt, hogy várnunk kell, azt hogy kiadjuk egyszer a kezünkből és valami rossz fog vele történni - de bízva abban, hogy az intenzív osztályra kerülve felismerve az életveszélyes állapotát, megmentik, majd pár hét lábadozás után hazajöhetünk újra, önfeledten játszani kedvenc játékainkkal, a zörgő cicával, a rágós tárcsáinkkal, a hop-hop golyóval mely azt mondja "forgass guríts jól pörgess meg, a játék meg nem áll!".
De nem így történt. Amíg a váróban elküldtem az utolsó e-mailemet, azon gondolkozva hogy miért nem szólnak hozzánk, miért tologatnak be gépet egy intenzív osztályra, miért rohant akkor be orvos és nem akkor mikor bevittük Őt - a kislányunk itthagyott minket az orvosok keze között, félelemben, nélkülünk, a hangunk nélkül és az nélkül hogy fogtuk volna a kis kezét melyben már nem volt erő. Már csak a búcsú pillanata jutott, amit fel sem fogtunk akkor, hogyan történhetett, hogyan lehet hogy bevittük szegénykémet a kórházba, bekerül késve az intenzív osztályra majd egy fehér köpenyes idősebb, pökhendi orvos után aki arckifejezés nélkül majd fellök ha nem állok félre, kijönnek szólni hogy ennyi. Elfogadható-e ez? Normális ez? Felfogható-e vagy összehasonlítható-e bármilyen rossz dologgal a világban, ennyi küzdelem után a szemével is, arra gondolva hogy mi rossz jöhet? Hát ez. Megtapasztalni az igazi fájdalmat, arra gondolva hogy ez semmi, amit mi érzünk ahhoz képest amin Ő most keresztül ment, biztató hangunk nélkül, távol tőlünk egy üres szobában, újra idegenekkel körülvéve. Búcsúzzunk, de nem akarunk, mert nem értjük.
Vigyük haza az ajándék dobozt amit kaptunk a kórháztól, akkor nem értve, de itthon elgondolkozva, hogy na igen, mi ezt kaptuk a kórháztól cserébe - egy lepel, egy ruha amit ő sosem hordott, egy 10 forintos fehér teamécses és egy - egyszer használatos kínai fényképezőgép, SMILE (mosolyogj) felirattal. Mit fotózzunk vele mégis már, hiszen ezt akkor kellett volna adják mikor szegénykém megszületett, hogy akiknek nincs fényképezőgépük vagy elromlott, az első pillanatait meg tudják örökíteni. Mi gondoljuk rosszul, vagy tényleg ennyire rossz vicc? De mit adott nekünk Elza a sok szenvedései ellenére? Azt, hogy mindig boldog volt mikor velünk volt. Azt, hogy éreztette velünk hogy mi vagyunk a mindene.
[LAPOZAS]
Azt, hogyha rossz kedvünk is volt, bármikor fel tudott minket vidítani. Azt, hogy tudtuk, a sok jót amit tettünk érte, egyszer meg fogja köszönni és hálás lesz nekünk. Azt, hogy a közös célunk amit kitűztünk, igen is fontos, azt, hogy legyünk erősek mindig és ne adjuk fel. Azt, hogy a pillanatokat közösen éljük át, egyikünk sem maradjon ki semmiből - egyszer apa, egyszer anya pelenkáz. Anya fürdet amíg apa hozza a melegített plédet, nehogy megfázzunk. Együtt menjünk bárhová, mert úgy biztonságos és együtt tudjuk megvédeni a rossztól. Együtt játszunk együtt pihenünk, együtt sírunk ha úgy érezzük nehéz, de ezért vagyunk hogy Őt tisztességesen és a legjobb tudásunk szerint büszkén neveljük fel mert Ő a legfontosabb. Mit adott nekünk azzal, hogy már nincs köztünk úgy? Megtanította nekünk, hogy mi az a hiány, mi is az hogy szeretni valakit, mi is az az üresség amit senki akinek gyermeke van, addig a pontig nem tudja átérezni amíg nem vele történik. Mint szülők, mikor nőttünk fel, talán most, a feladathoz?
Az Ő kis saját életével fizetve, azért mert azt mondták rá, már nem tudták megmenteni? Önfeláldozó volt mindig életében, mert nagyon sokat tűrte a fájdalmakat és a megpróbáltatásokat amiket vele együtt éltünk át de nem tudtuk átérezni, hogy Ő mit érez valójában. Sohasem, de mindig, mindig mikor velünk volt, boldog volt és mosolygós és bár kis karjaival nehezen de sikerült átölenie minket mikor a mellkasukon volt. Mert szeretett minket és bízott bennünk. Feldolgozhatjuk-e ezt ami történt? Soha. Sem megérteni, sem feldolgozni nem lehet. Mi a legrosszabb amit érzünk? Nem a saját fájdalmunk - hanem az, hogy tudjuk, amit mi érzünk most, semmiség ahhoz képest amit Ő átélt, immáron egyedül, orvosok keze között, nélkülünk. Mindig velünk marad,írja a lap.