Amikor megtudtam, hogy gyereket várok, kocsiba pattantam, és meglátogattam. Mikor meglátott – a munkahelyén kerestem meg – zavarba jött, és elrángatott az irodából. Nem valami nagyszerű helyszín: egy közeli cukrászdában mondtam el neki a nagy újdonságot. Nagyon meglepődött, hebegett-habogott, és azt mondta, hogy örül. De nem látszott túlságosan boldognak, inkább zavartnak tűnt, nem is kicsit. De egy szóval se mondta, hogy ne tartsuk meg a babát. Utólag azt magyarázta, hogy nem merte mondani, pedig ezt szerette volna.
Teltek a hetek, és én boldogan vártam a kicsit, Zoli viszont egyre hűvösebben viselkedett velem. Amikor firtattam ennek okát, azt mondta, nem szereti, ha belekényszerítik egy helyzetbe. És még nincs is felkészülve arra, hogy megállapodjon az élete. Sőt abban sem biztos, hogy én vagyok az igazi. Sírva hallgattam, de nem kegyelmezett. Pár nap múlva közölte, hogy vége, akkor is, ha megszülöm a gyereket. Mondtam neki, hogy már nem lehet mit tenni, és különben sem vagyok képes véget vetni egy ember életének, csak mert az apja nem vállalja föl.
Támogatni fog anyagilag, azt mondta, és hogy nevére veszi a kicsit, mert „van neki felelősségérzete” – de ennél többet ne várjak tőle. Szakítottunk. Majdnem belehaltam. Nemsokára szülni fogok, és ő már egy másik nővel él. Aki nem terhes, de őt mégis eljegyezte.
Hát van ennek az embernek szíve?!
