Az arogáns szülők úgy megalázták a nagyapámat a saját éttermében ,hogy sírva fakadt - de a karma 20szorsan visszaadta

Az étterem nem csupán egy étkezőhely, hanem a közösség találkozóhelye. Itt mesélnek a régmúlt történeteket, osztják meg örömüket és bánatukat, és gyakran olyan érzés van, mintha az egész falu egy hatalmas család lenne. Ezen a nyáron is én voltam a nagyapám segítője, akinek az éttermében mindent megtanultam. A főzés, a felszolgálás mind a családi örökség része volt, amit sosem hagytam volna ki. Nyári délutánonként gyakran a nagyszüleim mellett dolgoztam, segítve a napi étkezések során, és figyelve, hogyan szeretik a vendégek az ételt, amit a nagyanyám receptje alapján készítünk.

Az egyik nap különösen emlékezetes volt. A szokásos kis délutáni étkezések zajlottak, a helyiek borozgattak és beszélgettek, miközben én és a bátyám az asztalokat rendeztük, és próbáltunk lépést tartani a vendégek igényeivel. Ekkor érkezett egy család, akik külföldről jöttek, és a helyi éttermekről kérdezősködtek. 

Egyikük a hátsó asztalra pillantott, amelynél nagyapám ült, és éppen a napi étkezését fogyasztotta.

A férfi, aki láthatóan dühös volt, előrement, miközben az egész család mögötte sétált. "Van asztalunk négy főre? Éhesek vagyunk!" – mondta a nő, miközben már integetett felém, hogy menjek oda hozzájuk. Nem várta meg a választ, rögtön folytatta: "Tessék, mi nagyon éhesek vagyunk!"

„Sajnálom, de most már zárva van a konyha. Mi háromig étkezünk, és csak este fél nyolctól tudunk újra kiszolgálni.” – válaszoltam udvariasan, próbálva elmagyarázni, hogy a konyhánk épp pihen.

„Mi?!” – kiáltott a nő, majd a férje is rögvest belecsatlakozott a dühöngésbe: „Ez nem lehet igaz! Ez egy étterem, nem egy kávézó! Miért nem adnak ételt?”

A hangjuk egyre hangosabb lett, és a szomszédos vendégek szemöldökei is megemelkedtek a viselkedésük láttán. Mivel egy kis étteremben voltunk, nem volt nehéz megfigyelni az ilyen konfliktusokat. De én igyekeztem higgadt maradni: „Szívesen látjuk önöket vacsorára, de most már nem tudunk kiszolgálni.”

A nő ránézett a nagyapámra, aki épp a szokásos helyén étkezett, majd felhúzta a szemöldökét, és kérdezte: „Miért eszik itt akkor ő?” – mutogatott nagyapámra, aki nyugodtan falatozott.

„Ő a tulajdonos” – mondtam halkan. „Ő mindig eszik, amikor szeretne.”

„Mi is vendégek vagyunk! Miért nem szolgálnak ki minket?” – válaszolta a nő. Ekkor már éreztem, hogy a helyzet kezd elfajulni. Mivel a férfi is egyre hangosabban követelőzött, kényelmetlenül éreztem magam.

Ekkor a kisfiuk, talán öt vagy hat éves, elkezdett futkározni az asztalok között, és hangosan kiabálni, míg a szülők csak álltak és vártak. A bátyám próbálta leállítani a kisfiút, de a gyerek nevetve kitért, és egyre hangosabban szórakozott.

„Kérem, próbálják megérteni…” – próbáltam még egyszer udvariasan szólni, de a nő továbbra is gúnyosan válaszolt. Ekkor nagyapám felállt, és szólt a közelben lévő két férfihoz, akik a helyi Guardia Civil tagjai voltak, és épp egy kis ebédet fogyasztottak. Ők gyakran jöttek a vendéglőbe, és tisztelték a helyet, de most úgy tűnt, hogy segíteniük kell.

„Van itt probléma?” – kérdezte az egyik rendőr, miközben felálltak, és elindultak a család felé.

A férfi gyorsan elmagyarázta a problémát, és még harsányabban kérte a kiszolgálást. Az egyik rendőr azonban nyugodtan reagált: „Tudja, itt a szabályok vannak, asszonyom. A konyha zárva, és a vendégeknek tiszteletben kell tartaniuk ezeket a szabályokat.”

A nő és a férfi végül még egy darabig panaszkodtak, de láthatóan kezdtek veszítették el a hátsó támogatást, és elhagyták a helyet, miközben a rendőrök követték őket.

Ahogy az autójukhoz mentek, egy újabb meglepetés várta őket. Az autójuk épp a garázs bejáratát zárta el, és amikor a rendőrök rámutattak a „Parkolni tilos” táblára, végleg megkapták a magukét. A férfi próbált magyarázkodni, de végül egy 200 eurós bírságot kaptak, ami az étterem előtt parkolás miatt járt.

A férfi és a nő dühösen távoztak, miközben a rendőrök és a helyiek megelégedéssel figyelték az eseményeket. A nagyapám, mint aki semmit sem látott volna, visszatért a szokásos helyére, és újra elkezdte az étkezést. Az egész étterem felkavarodott, de végül minden visszatért a rendes kerékvágásba.

A kis falu, a balatoni étterem és az ott dolgozó emberek megtanítottak valami fontosat: a tisztelet mindenekelőtt áll. A karmai pedig mindig elérik azokat, akik nem adnak meg mindent, ami jár a másiknak.