Munka után elmentem a boltba pár dologért.Fizetés közben a pénztáros ránézett a névtáblámra és azt mondta: "Hát mit csinálsz ott? Azt válaszoltam: "Ápolónő vagyok. „A lány folytatta: „Meg vagyok lepve, hogy hagyták, hogy így dolgozz. Mit gondolnak a pácienseid a hajadról? „Ezután megkérdezte a mögöttem sorban álló idős hölgyet: „Mit gondolsz a hajáról? "
A kedves idősebb hölgy azt mondta: "Semmi baj vele drágám, csak nem nekem való. " Aztán a pénztáros továbbra is megjegyezte, hogy náluk nem engedik meg az ilyesmit, még akkor sem, amikor gyorséttermiben dolgozott, és hogy megdöbbent, hogy egy ápolási intézet ezt megengedi.
[LAPOZAS]Nos, itt vannak a gondolataim. Nem emlékszem olyan időre, amikor a hajszínem megakadályozott abban, hogy életmentő kezelést nyújtsak egyik páciensemnek. A tetoválásaim sosem akadályozták meg, hogy megfogják a kezem, és ahogy rémülten és sírva fekszenek, mert az Alzheimer ellopta az elméjüket. A több füllyukasztásom soha nem akadályozott meg abban, hogy hallottam őket visszaemlékezni a jobb napjaikra, vagy hallgatni őket, ahogy kifejezik utolsó kívánságukat.
A nyelvpiercingem soha nem tartott vissza attól, hogy bátorító szavakat mondjak egy frissen diagnosztizált betegnek, vagy attól, hogy vigasztaljak egy gyászoló családot. Tehát, kérem, magyarázza el nekem, hogy a megjelenésem, miközben vidám természetemmel, szolgaszívemmel és mosolygós arcommal párosulva, hogyan tett alkalmatlanná az ápolói ellátásra, és nem tudom elvégezni a munkámat!