A tűzoltók kiskutyákat mentettek egy csatornából – de amit találtak, arra senki sem számított
Ez a történet nem is olyan régen esett meg egy magyar tűzoltócsapattal a Pilisben, nem messze Szentendrétől. A helyi tűzoltóság emberei nemcsak tüzeket oltanak, hanem rendszeresen segítenek az áradások, viharok idején, és sokszor mentenek meg bajba jutott állatokat is.
Egyik reggel a szentendrei hivatásos tűzoltók riasztást kaptak. Egy járókelő hívta őket, aki egy csatornafedél alól síró hangokat hallott. Azt hitte, kiskutyák szorultak be, és nem tudnak kijönni.
– Itt valami kölyökkutya lehet a csatornában – mondta a telefonáló izgatottan. – Talán leestek, vagy valaki bedobta őket. Nagyon sírnak!
A szolgálatvezető, Farkas András tűzoltó hadnagy rögtön intézkedett.
– Gyertek, fiúk! Indulunk a Török utcai kereszteződéshez. Állatmentés lesz, csatornából.
– Kutyák? – kérdezte egyikük, Juhász Márk. – Remélem, nem sérültek meg.
– Majd meglátjuk. De vigyetek takarót, dobozt, és világítást is – adta ki a parancsot András.
Amikor megérkeztek, a járókelő még mindig ott várakozott, és mutatta a helyet. A csatornafedél kissé félre volt tolva, és valóban halk, panaszos nyüszítés hallatszott.
– Itt, innen jön a hang – mondta a nő aggódva. – Már legalább fél órája hallom.
A tűzoltók gyorsan nekiláttak a munkának. A fedelet óvatosan leemelték, majd az egyikük leereszkedett egy kötélen, és bevilágított a lámpával.
– Látom őket! – kiáltott fel Márk. – Hárman vannak! Aprók, fekete szőrűek… azt hiszem, labradorkölykök!
– Tudod őket hozni? – kérdezte András.
– Igen, nem mély, és nem sérültek. Csak remegnek.
Egyesével emelték ki a kis állatokat. Mindhárom remegett, de nem tűntek sérültnek. A tűzoltók pokrócba csavarták őket, és a dobozba helyezték.
– Szegénykék! Hogy kerülhettek oda? – csóválta a fejét András.
– Sehol egy anyakutya – mondta Márk. – Lehet, hogy valaki bedobta őket?
– Vagy csak elkóboroltak, és beleestek – tette hozzá a másik tűzoltó, Kiss Zoltán.
Miközben az emberek próbálták felmelegíteni a kis állatokat, a rádión értesítették az állatorvost, és hamarosan a váci kisállatklinika egyik munkatársa, dr. Lengyel Anna is megérkezett.
– Ezek? – kérdezte, amikor meglátta őket. – Hm. Nagyon picikék. És tényleg sötét bundájuk van… labrador? Hát, az első pillantásra úgy tűnik.
Anna óvatosan megvizsgálta őket, hőmérőzött, tapintott, és füléhez emelte a kicsiket.
– Elég kihűltek. Szerencse, hogy időben találták meg őket. Be kell vinnünk őket, vért veszünk, és megnézzük, mennyi időt lehettek odalent.
– Tudja meg, jól vannak-e – mondta András –, és szóljon, ha kell még segítség.
– Mindenképpen. És köszönöm a gyors beavatkozást – biccentett Anna.
A kicsiket betették az orvosi szállítóautóba, és elindultak a váci rendelőbe.
Pár órával később a tűzoltóállomáson csörgött a telefon. András vette fel.
– Igen? Farkas András beszél.
A vonal túlsó végén Anna hangja csengett:
– Hadnagy úr… nos, megvannak az első eredmények. És van egy kis meglepetésünk.
– Jól vannak? – kérdezte András azonnal.
– Jól. Enni kaptak, melegben vannak. De... nos… ezek az állatok nem kölykök. És nem is kutyák.
– Tessék? – döbbent meg András.
– Ezek kis rókák. Fiatal, 3-4 hetes vörös rókakölykök. A sötét bunda megtévesztő volt, de most, hogy megszáradtak, és közelebbről megnéztük őket, egyértelmű. A fogazatuk, a fülük, a farkuk… mind rókasajátosság.
– Ez nem semmi… – sóhajtott fel András. – És most mi lesz velük?
– Visszavisszük őket a helyszínre. Lehet, hogy az anyjuk keresni fogja őket. De ott kell figyelnünk, hogy visszatér-e. Ha nem jön értük, elvisszük őket a Fóti Vadvédelmi Központba, ahol felnevelik őket.
– Akkor jöjjünk mi is. Nem hagyjuk őket egyedül.
Anna elmosolyodott a telefonban.– Ezért csodálom a maguk munkáját, hadnagy úr.
– Ez nem csak munka. Ez… felelősség.
A kis rókakölyköket délután vitték vissza a Török utcai csatornához. A tűzoltók újra kivonultak, és most már nem a mentés volt a cél – hanem a remény.
– Itt hagyjuk őket? – kérdezte Juhász Márk, miközben letett egy pokrócot a földre.
Hirdetés– Nem teljesen – válaszolta dr. Lengyel Anna. – Egy zárt, de szellőző ládába tesszük őket, és hagyunk némi ételt is mellette. És figyelni fogjuk távolról, hogy az anyjuk visszajön-e értük.
– És ha nem? – kérdezte Kiss Zoltán.
– Akkor holnap reggel elszállítjuk őket a vadvédelmi központba. Ott szakemberek nevelik fel őket, és ha elég idősek lesznek, visszatelepítik őket a természetbe.
A három kis róka összegömbölyödve feküdt a melegített ládában. Egyikük lassan nyújtózkodott, másikuk alvás közben halkan cuppogott, a harmadik pedig nyugtalanul forgolódott.
Anna és András egy fa mögül figyelték őket.
– Tudja… – kezdte Anna halkan –, sokan azt gondolják, hogy a tűzoltók csak tüzet oltanak.
– Igen – bólintott András. – Pedig minden hívás mögött egy élet van. Néha emberi, néha állati. De az érték ugyanaz.
Sötétedni kezdett.
A madarak hangja elhalkult, a csatorna környéke elcsendesedett. Már majdnem nyolc óra volt, amikor a bokrok között mozgás támadt.
– Pszt! – súgta Márk izgatottan. – Nézzétek csak!
A távolban egy vöröses árny óvakodott elő. Óvatosan, nesztelenül közeledett. A tűzoltók és az állatorvos hangtalanul figyeltek.
A rókamama volt az. Megállt pár méterre a ládától, és hosszasan szimatolt. Látszott rajta a kétely. Érezte az emberi szagot – de a kölykei sírása ismerős volt.
Egy hosszú pillanat után közelebb lépett.
A ládához hajolt. Szinte hangtalanul nyüszített, mire az egyik kis róka válaszolt. A rókamama azonnal felismerte.
Egyesével emelte ki őket a szájával, és eltűnt velük a bozótban. Nem rohant, nem kapkodott – tudta, hogy biztonságban van.
A megfigyelők meg sem mozdultak. Csak akkor sóhajtottak fel, amikor az utolsó kis róka is eltűnt a fák között.
– Ez… – kezdte Márk –, ez gyönyörű volt.
– Igen – bólintott Anna. – Kevés ilyen pillanat van az ember életében.
– Olyan volt, mint egy csoda – mondta Zoltán, miközben lehúzta a kesztyűjét.
András a sötétbe bámult, és halkan hozzátette:
– Nem mentettünk meg kiskutyákat. De visszaadtunk egy családot egymásnak. Ennél többet nem kívánhat az ember a nap végére.
Másnap reggel a helyszínt újra ellenőrizték. Semmi nyoma nem maradt a történteknek – csak néhány apró, rókanyom a sárban, és egy üres láda a csatorna mellett.
A tűzoltók visszatértek az állomásra, készen az újabb riasztásra. De a tegnapi este örökre megmaradt bennük.
Két héttel később a helyi újságban rövid cikk jelent meg a „Rókakölykök megmentéséről a Pilisben”. Egyetlen fényképpel: három fáradt, de boldog tűzoltó, egy állatorvos, és a ládában szorosan összebújva fekvő kis állatok.
A kép alá ez volt írva:
„Nem mindig azt mentjük, amire számítunk. De mindig azt, akinek szüksége van ránk.”
