Reggel 7-re berobogtunk a kórházba, a nővér megmutatta a szobámat, megkaptam a „gyönyörű hálóingemet”, ezután, vesztemre, felgyorsultak az események…
Bekötötték az infúziót, vérvétel, injekciók… rögtön jött is a műtős fiú, és hordággyal letolt a műtőbe.
A műtőben 6 ember keze alatt voltam, azt sem tudtam, hova kapjam a fejem. Az egyik az infúziót kötötte be, a másik a kezemet-lábamat rendezgette, a harmadik fertőtlenítővel mosta le a mellkasomat.
Megérkezett az altatóorvos, és mielőtt rám tette volna a maszkot ezt kérdezte:
– Minden rendben? Jól van, nem feszíti a tű?
– Igen, persze, elviselhető.
– Van műfogsora?
– Nincs.
– Vagy műanyag…
– Az sincs.
– Esetleg pacemaker?
– Szerencsére nincs.
– Rendben van, akkor lassan elkezdjük az altatást… Van bármilyen kérdése?
– Nincs…
3 perc múlva
– …vagyis… a rágót kivehetem a számból?
A szobában megfagyott a levegő és 6 szempár szegeződött rám egyszerre.
– Hát… ha nem szeretne meghalni a műtőasztalon…
Diszkréten odanyújtott az egyik nőér egy zsebkendőt, majd kidobta rágóstul.
Azt gondoltam, hogy ez a ki eset majd pár perc múlva a feledés homályába vész, de nem így történt.
Egy hét múlva mentem varratszedésre. Anyu elkísért, mert épp dolga volt a kórházban. Hamarabb végzett, jött hozzám, hatalmas kikerekedett szemmel.
– Mi a baj? – kérdeztem tőle.
– Kislányom, nem is mesélted, mi történt múltkor! Most voltam az anaszteziológián, és az altatóorvos megkérdezte, hogy az én lányomnak volt-e nemrég volt műtéte. Aztán elmesélte, hogy konkrétan lefagyott az egész osztály, amikor megkérdezted, hogy a rágót kivedd-e. Még 1 hét múlva is erről beszélt mindenki. Mindenre gondoltak… műszív, de hogy rágó?!
Na, most elérted, hogy már ezt is bevésték a szabályzati könyvbe, és ezzel a kérdéssel kezdik az altatásos operációkat.