Hetek óta Gábor késő esti szállításai mindig ugyanahhoz a házhoz vezettek. Eleinte nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. De amikor ismét és ismét ugyanoda érkezett – kétség kezdett elhatalmasodni rajtam. Mi van, ha van valaki más? Az igazságot keresve követtem őt. De amikor az ajtó kinyílt, nem voltam felkészülve arra, amit találtam.
A telefonomon a villogó pontot bámultam, mozdulatlanul. Gábor ismét ott volt, ugyanazon a címen.
Húsz év házasság. Húsz év bizalom, nevetés, küzdelmek és szeretet. Mindig úgy hittem, Gábor és én szilárd alapokon állunk. Közösen építettünk egy otthont, felneveltük a gyermekeinket, és együtt vészeltük át az élet viharait.
De mostanában valami megváltozott. Távolságot éreztem. Mintha a figyelme elterelődött volna.
A jövedelme csökkenésével Gábor extra órákat vállalt, hogy pótolja a kiesett pénzt, és éjszakai szállításokat vállalt.
Eleinte csodáltam az elkötelezettségét. De hamarosan elkezdtem észrevenni egy mintát.
Egy este, miközben tévét néztem, szokásos módon megnéztem a helyzetét. Egy kis szokás volt, amit az évek alatt kialakítottunk. Az új cím egy ismeretlen hely volt. Nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet. Hiszen dolgozott.
De aztán ismét megtörtént. És ismét. Minden alkalommal, amikor későn dolgozott, ugyanoda ment.
Eleinte figyelmen kívül hagytam. De ahogy a minta folytatódott, kételyek kezdtek felmerülni bennem.
Heteken át egyre nőtt bennem a feszültség, mint egy vihar, amely erejét gyűjtötte. Ha csak egy szállításról van szó, miért marad ott ennyi ideig? Mi lehet az, ami miatt ennyi látogatásra van szükség?
A gondolataim szörnyű irányba kezdtek elgördülni. Megcsal? Van egy második családja? Próbáltam megérteni a helyzetet, de a kétség folyamatosan tépázott, mint egy éhes állat.
Végül már nem bírtam tovább.
A következő este, amikor ismét megláttam, hogy a helyszín ugyanott áll, elővettem a kulcsaimat, és elindultam.
A kezeim olyan erősen szorították a kormányt, hogy az ujjaim fehérek lettek. A gyomrom görcsbe rándult, minél közelebb értem, és a szívem úgy kalapált, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból.
Amikor végül megálltam a ház előtt, hosszú ideig ott ültem, csak bámulva azt.
A ház egyszerű, de jól karbantartott volt, meleg fények áradtak ki a függönyökkel fedett ablakok mögül. Egy otthon. Nem az a lepukkant motel, amit félig-meddig vártam.
De már nem fordulhattam vissza. Kényszerítettem magam, hogy kiszálljak az autóból, és elinduljak az ajtó felé. Minden lépés olyan volt, mintha mézben sétálnék.
Rákopogtam. Néhány másodpercig semmi nem történt. Aztán az ajtó nyikorgott, és kinyílt.
Két kisgyerek állt ott.
A testem megdermedt. A szívem szinte megállt.
Nem voltak idősebbek öt-hat évesnél, nagy szemekkel és ártatlanul. A lélegzetem elakadt, amikor egy borzalmas gondolat csapott belém: Ó, Istenem. Ez az ő második családja?
Mielőtt bármit mondhattam volna, egy tizenéves fiú, talán tizenhat éves, lépett elő.
– Uh… segíthetek? – kérdezte, miközben védelmezően rátette a kezét a kisebb gyerekek vállára.
A hangom remegett. De meg kellett kérdeznem.
– A férjem, Gábor… Ide jár.
Mielőtt a fiú válaszolhatott volna, megláttam őt.
Gábor lépett ki a konyhából, egy tányérral a kezében. Amikor a tekintetünk találkozott, az arca elsápadt.
– Klára? – A hangja feszült volt.
Néztem az arcát, bűntudatot, szégyent keresve, de csak döbbenetet láttam.
– Miért vagy itt? – hangzott el a kérdésem, miközben a hangom remegett, és a torkom égett. – Minden alkalommal, amikor későn dolgozol, mindig ide jössz. Hetek óta figyellek. Csak mondd el az igazat. Mi történik itt?
Ő mély levegőt vett, és végül a szemembe nézett.
– Ne a gyerekek előtt – mondta halkan. Aztán a tizenéves fiúra nézett. – Máté, elvinnéd a kicsiket, hogy befejezzék a vacsorát a konyhában?
Máté bólintott, gyanakvó szemekkel figyelve engem, mielőtt elvezette a kisebbeket.
Miután elmentek, Gábor a nappalira intett.
– Kérlek, gyere be.
Beléptem, a lábaim remegtek.
A ház egyszerű, de tiszta volt, kopott bútorokkal és a falakra ragasztott gyermekrajzokkal. Nem voltak Gábor fényképei. Nem voltak nyilvánvaló jelek egy titkos életről. De mégis…
– Klára… – kezdte, a hangja lágy volt. – Nem az, aminek gondolod.
A karjaimat keresztbe fontam a mellkasomon.
– Akkor magyarázd el.
Megdörzsölte a nyakát, és sóhajtott.
– Pár héttel ezelőtt hoztam egy szállítmányt ide. Kopogtam, és ez a két kisgyerek válaszolt. Nem volt felnőtt a közelben…
A haragom kissé elenyészett, helyette zavartság tört elő.
Gábor elmagyarázta, hogy az anyjuk hosszú műszakokat vállal, és a gyerekek sokszor egyedül maradnak. Így elkezdett ott maradni, hogy segítse őket.
Könnyek égették a szememet. Hülyének éreztem magam.
– Nagyon sajnálom, Gábor – suttogtam. – Azt hittem…
– Kitalálom, mit gondoltál – mondta mosolyogva. – És megértem.
Aznap este ott maradtunk, és beszélgettünk. Egy új kezdet született.
