János megható vallomása egyre több és több emberhez jut el:
„Egyre ritkábban vacsoráztunk együtt a feleségemmel. Egy ilyen este megfogtam a kezét, és ránéztem: Szeretnék valami fontosat mondani. Ö leült, és csendben evett. Hirtelen nem tudtam, hogyan mondjam el, de muszáj volt: El akarok válni. Nem volt ideges, lágyan kérdezte: Miért? Nem adtam egyenes választ. Ez feldühítette, és rám kiabált: Milyen férfi vagy te?!! Aznap este nem beszéltünk többet. Ő csak sírdogált csendesen. Mardosott a lelkiismeret, hogy már mást szeretek, és őt csak sajnálom, de semmi több!!!
Írtam egy rövid megállapodást a váláshoz. Rápillantott, majd darabokra tépte… Elmondta a saját feltételeit: csak két dolgot kért. Még egy hónapot a válás előtt, ami alatt a fiunk kedvéért úgy teszünk, mintha normális életet élnénk. A másik kérése az volt, hogy ez alatt minden reggel a karomban vigyem ki őt a hálószobából, pont úgy, mint az esküvőnk napján. Gondoltam, kicsit beleőrült szegény a fájdalomba! De beleegyeztem ebbe is, csak szabaduljak végre…
Amikor az első nap a karomba vettem, és kivittem a hálószobából, nagyon fura érzés volt… A fiunk tapsolt örömében: apu a karjaiban tartja anyut!! Ettem a kefét, hogy ilyen hülye helyzetbe hozott a gyerek előtt…
A második napon már könnyebben ment minden. Ahogy nekidőlt a mellkasomnak, és éreztem a blúza illatát, rájöttem, hogy hosszú ideje nem néztem meg alaposan ezt a nőt… Halvány ráncokat láttam az arcán, és pár ősz hajszála is volt már! Azon gondolkodtam, hogy ezt vajon én tettem vele, a tíz év házasságunk alatt?!
A negyedik napon elkezdett visszatérni közénk a meghittség, és ez az érzés minden nappal csak egyre erősödött! Észrevettem, hogy egyre könnyebb és könnyebb volt őt a karjaimba venni. Azt gondoltam, talán csak megerősített a mindennapos gyakorlat…
Később, ahogy feleségemmel a karomban kisétáltam a hálószobából, és lágyan átkarolta a nyakamat, átfutott rajtam az az érzés, ami az esküvőnk napján. De éreztem, hogy mennyivel könnyebb, mint akkor. Azt gondoltam azért, mert miattam idegeskedik ennyit! Kezdtem komolyan félteni őt.
[LAPOZAS]
Az utolsó nap, mikor a karjaimban tartottam, valamiért meghatottságtól remegő lábbal tettem meg a megszokott lépéseket. Szorosan magamhoz öleltem őt, és elmondtam neki, hogy egész eddig nem is vettem észre, hogy a sok munka és a mindennapi rutin mellett az életünkből teljesen kihalt a meghittség…
Ezután elhajtottam Andihoz. Mikor kinyitotta az ajtót, rögtön kitört belőlem: Sajnálom Andi, nem akarok elválni!! Andi óriási pofont kent le nekem, és rám vágta az ajtót… Égett a pofon helye, de súlyos kő esett le a szívemről! Vettem egy óriási, gyönyörű rózsacsokrot, és izgatottan rohantam haza a feleségemhez! Olyasmit éreztem, mint amikor megkértem a kezét!! Addig akartam a karjaimban tartani őt, míg a halál el nem választ minket egymástól!
Mikor a virággal a kezemben és arcomon széles mosollyal hazaértem, rögtön felrohantam az emeletre. A feleségem ott feküdt az ágyunkban. Holtan…
Hónapokig harcolt a rákkal, de én annyira el voltam foglalva Andival, hogy észre sem vettem. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni, és azt akarta, hogy legalább a fiunk úgy gondoljon rám, mint szerető férjre és édesapára Leborultam, megcsókoltam élettelen kezét, és szakadtak a könnyeim… Mert megértettem mindent…
Nem a pénz, a ház, a kocsi, vagy a többi felszínes dolog számít… Hanem, hogy odafigyeljünk egymásra, és ezt apró figyelmességekkel tudassuk a másikkal!! És minden, szeretteinkkel töltött napot úgy becsüljünk meg, mintha az lenne az utolsó. Nem tudhatjuk, meddig leszünk ott egymásnak! És akkor már késő. Ahogy nekem is késő most már…”