Az utolsó nap, mikor a karjaimban tartottam, valamiért meghatottságtól remegő lábbal tettem meg a megszokott lépéseket. Szorosan magamhoz öleltem őt, és elmondtam neki, hogy egész eddig nem is vettem észre, hogy a sok munka és a mindennapi rutin mellett az életünkből teljesen kihalt a meghittség…
Ezután elhajtottam Andihoz. Mikor kinyitotta az ajtót, rögtön kitört belőlem: Sajnálom Andi, nem akarok elválni!! Andi óriási pofont kent le nekem, és rám vágta az ajtót… Égett a pofon helye, de súlyos kő esett le a szívemről! Vettem egy óriási, gyönyörű rózsacsokrot, és izgatottan rohantam haza a feleségemhez! Olyasmit éreztem, mint amikor megkértem a kezét!! Addig akartam a karjaimban tartani őt, míg a halál el nem választ minket egymástól!
Mikor a virággal a kezemben és arcomon széles mosollyal hazaértem, rögtön felrohantam az emeletre. A feleségem ott feküdt az ágyunkban. Holtan…
Hónapokig harcolt a rákkal, de én annyira el voltam foglalva Andival, hogy észre sem vettem. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni, és azt akarta, hogy legalább a fiunk úgy gondoljon rám, mint szerető férjre és édesapára Leborultam, megcsókoltam élettelen kezét, és szakadtak a könnyeim… Mert megértettem mindent…
Nem a pénz, a ház, a kocsi, vagy a többi felszínes dolog számít… Hanem, hogy odafigyeljünk egymásra, és ezt apró figyelmességekkel tudassuk a másikkal!! És minden, szeretteinkkel töltött napot úgy becsüljünk meg, mintha az lenne az utolsó. Nem tudhatjuk, meddig leszünk ott egymásnak! És akkor már késő. Ahogy nekem is késő most már…”
