De 3 per múlva újabb kék kód következett. Tudtam, hogy haldoklik. Majdnem megállt a szívem. És meghaltam egy kicsit abban a szobában, ahogy reménytelenül néztem, amint az életéért küzdenek.
Emberek jöttek, mentek, szaladtak… Nem tudom, mennyi idő telt el így.
Aztán nagy csend lett. Jackie kért egy kis vizet, és tudtam, hogy elhagyja a földet. Az újszülött fiunkat átvitték egy másik szobába. Ahogy kimentünk, láttam a családomat. Annyira szerettem volna, ha valaki átölel, ha valaki engem is visz a karjaiban, mint egy gyereket, és azt mondja, hogy minden rendben lesz.
Csak ott álltam kétségbeesetten… Aztán anyám megkérdezte: Hogy van Jackie?
Sírtam, mint egy kisgyerek. Azt mondtam: nem tudom. Hazudtam, pedig tudtam, hogy nagyon rossz állapotban van. Azt akartam, hogy visszafussak hozzá a szobába, de nekem kellett vigyázni a kisfiunkra. Meg kellett kapnia az antibiotikumokat, hogy megakadályozzák a fertőzést.
Kb. 5 perc után megkérdeztem a nővéreket, megnézhetem-e a feleségemet, és vonakodva igent mondtak. Sírva mentem a folyosón. Azt akartam, hogy apám vigasztaljon engem. 3 évesen most kicsi fiúnak éreztem magam, és hallottam, ahogy Isten beszél hozzám.
„Fiam, jobban szeretlek, mint amit el tudsz képzelni. Hallottam mi történt, és ott voltam. Segítettem az orvosoknak. Láttam, amikor elvérzett, és gondoskodtam arról, hogy időben elkapták az orvosok. Láttalak végig, hallottam, amit mondtál, és azt is, amit gondoltál. Ahogy kéred, hogy mentsem meg a feleségedet.”
A feleségem és a fiam azóta már remekül vannak, vasárnap hazaengedik őket.
Ne csodálkozz majd, ha látsz majd a templomban…”
