-Nem, úgy dönt ahogy Ön akar, de az a két zacskó…
-Marco, nem akarom. Az én életemről van szó és én eldöntöttem. Ha valamit tenni akar értem, vegye le rólam a műszereket, hadd menjek haza, fagyizni akarok az unokámmal.
Szóhoz sem jutottam. Elfelejtettem a dühömet, a fáradtságomat, mindent. Teljesen meztelen voltam. Elfelejtettem mindent amit a könyvekből tanultam. A halál előtt teljesen fegyvertelennek éreztem magam.
Elfordultam és úgy csináltam, mintha írnék valamit a dossziéba, hogy a nővér ne lássa a könnyeket a szememben.
-Marco, szomorú lettél emiatt?
-Igen, -válaszoltam.
[ ]-Nem baj, fontosnak érzem magam emiatt. Megtenne valamit? Ha a gyerekeim felhívják Önt a kezelések miatt, mondja nekik, hogy rendben vagyok, ok?
-Persze, azt fogom tenni – válaszoltam buta hangon.
-Imádkozni fogok érted, és a fiamért.
-Nagyon köszönöm – válaszoltam.
Abban a pillanatban ő volt számomra a leggyönyörűbb nő, nagymama és anya a világon. Áradt belőle az igazi szeretet.
Szavai valami nagyon fontosra hívták fel a figyelmemet. A halál az élet utolsó fázisa, nincs mitől félni.
Ezeket a dolgokat a tanulmányaink során sem tudjuk megtanulni. Annyira kicsinek éreztem magam abban a pillanatban.
A szenvedés is a szeretet része és gyakran ez közelebb hozhat embereket, mint a szeretet.
Mindegy mit csinálunk az életünkben, túl sok időt szentelünk azoknak a dolgoknak, melyek nem is olyan fontosak.”
Úgy gondoljuk Marco szavai gyönyörűek! Egyetértesz velünk? Oszd meg ezt a cikket a Facebook-on.
