MindenegybenBlog

A házasságom olyan volt, mint egy valóra vált álom. Amikor Christian és én felcseréltük esküvői fogadalmunkat és gyűrűinket, izgatottan vártuk, hogy együtt kezdhessünk egy gyönyörű fejezetet.

Életünk legszebb napjait éltük, és egy évvel később megszületett a lányunk, Hope. Ennél szebb életet nem is kívánhattam volna. Milyen boldogok voltunk együtt, és mennyire irigyeltek engem a barátaim!

– Jill, neked van a legjobb élettárs a világon! Gyakran húzták a lábamat cicapartikon. Minden tökéletes volt, sima, nevezd meg, és én is éltem.

Az életem napról napra szebb és szebb lett. Fel sem fogtam, hogyan telt el tizenkét év, amikor Christian, Hope és én nevettünk az ostoba vicceken, grilleztünk a kertünkben, és felváltva főztünk. Azta! Annyira boldog voltam, és mielőtt új okokat találhattam volna a mosolyra, egy telefonhívás a kórházból, alig két nappal Christian 37. születésnapja után, a mennyből pokollá változtatta életünket...

"Mi? N-N-Nem, azt hiszem, tévedsz. A férjem most biztosan a Miamiba tartó járaton van" - borzongtam a gondolattól, hogy a repülőtér közelében lévő baleset helyszínéről kórházba szállítják.

– Mrs. Leeds, a legutóbbi híváslistájában megtaláltuk a "Feleségem" néven elmentett számát. Férje balesetet szenvedett. Kérem, jöjjön be a kórházba.

Leroskadtam a kanapéra, nem tudtam elhinni, mi igaz és mi nem.

Nem, Christian, nem hagyom, hogy bármi történjen veled, folyton sírtam. Hope futott hozzám, és rohantunk a kórházba. Christian azt mondta, hogy találkozik valakivel Miamiban azzal az új vállalkozással kapcsolatban, amelyet be akart indítani. Emlékszem, annyira izgatott volt reggel, amikor elindult a repülőtérre.

A szívem hevesebben kezdett dobogni, ahogy bemasíroztam a kórterembe, de az orvos közölte, hogy Christian gerincvelősérülése miatt elvesztette járási képességét.

– Mi történik itt, és ki ez? Beviharoztam, szememből végtelenül potyogtak a könnyek.

"Ő tudja?" – kérdeztem az orvost, miközben könnyek patakoztak a szememben.

– Mrs. Leeds, kérem, maradjon erős – csak ennyit mondott, és elment, és nem válaszolt a kérdésemre.

Nem hittem el, hogy tökéletes életem véget ért. A férjem, aki szeretett szaladgálni, és mindent megtett értem és a lányunkért, nem tudott többé járni. Nem érezte a lábát. Nem tudott megmozdulni. Mindenben tőlünk függött, és tudom, milyen nehéz lett volna a szíve minden alkalommal, amikor megkért, hogy segítsek neki még az olyan alapvető dolgokban is, mint a mosogatás és a mosdóhasználat.

Ó, Christian, nem bírom látni, hogy így küzdesz! A szívem sikoltott a fájdalomtól.

Néhány nappal később Christiant kiengedték a kórházból, és hazamentünk. Nem tudtam összeszedni a bátorságot a vezetéshez, de megtettem, megnéztem a férjemet a tükörben. Elveszettnek és fájdalmasnak tűnt, és tudtam, hogy utálja a tolószékét. Ez határozottan emlékeztetett fogyatékosságára, de lehet, hogy nem lesz esélye megszabadulni tőle, aggódtam.

Az életem megváltozott attól a naptól kezdve, amikor hazajött. Úgy döntöttem, hogy visszamegyek dolgozni. Korábban egy magáncégnél voltam hivatalnok, és házasságkötés után otthagytam a munkámat. De most stabil bevételi forrásra volt szükségem, hogy a háztartásunk zökkenőmentesen működjön. Nem akartam, hogy Christian tehernek érezze. Nem volt az. Egyáltalán nem. Ő volt és mindig is életünk embere lesz.

Hetekig kerestem megfelelő állást. Tudtam, hogy Christian ideges, de nem akartam megerőltetni. Ezután munkát találtam egy exportcégnél, és pénzt kerestem, hogy gondoskodhassak a lányomról és a férjemről. Én voltam a ház egyetlen kenyérkeresője. Nem voltak többé cicapartik vagy szórakoztató társalgás a barátaimmal. Nincs több vásárlás és filmest. Nincs több nyaralás és nincs több foci. El is rejtettem a labdát, mert nem akartam, hogy bármi is emlékeztesse Christiant a fogyatékosságára. Csak azt akartam, hogy normálisnak érezze magát, és elfogadja magát.

Fokozatosan elakadt a munka, túl sok is, de megnyugodott a szívem, hogy a férjem elsődleges támasza maradhattam.

Újabb öt év telt el. Elkezdtem idősebbnek nézni a koromhoz képest. A munka úrrá lett rajtam. Egy nap láttam, hogy Christian a küszöbnél vár rám a tolószékében. Láttam, hogy integet, és hirtelen abbamaradt a gesztus. Visszavonult a házba, miután látta, hogy a főnököm segít nehéz élelmiszercsomagokat vinni az autó csomagtartójából a házba.

Néhány hónapja eladtam az autónkat, hogy kifizessem Christian kezelését. Minden nap busszal mentem az irodámba, de azon az estén a főnököm, Victor, egy középkorú, háromgyerekes férfi, felajánlotta, hogy hazaenged a boltból, mivel elmúlt naplemente.

Attól a naptól kezdve furcsa változást vettem észre Christianban.

A férjem, aki még a legostobább poénomon is nevetett, ami nem hangzott annak, nem volt hajlandó mosolyogni. Abbahagyta az étkezést velem. Esős ​​estéken a terasz melletti romantikus beszélgetéseink semmivé váltak.

Tudtam, hogy nem dühös vagy gyanakvó. De mintha valami zavarta volna, és visszatartotta és boldogtalanná tette. De mit? Folyamatosan kérdezgettem magamtól, és egy szép napon nem találtam semmi nyomot.

Ne feledje, szívemet, lelkemet és időt szenteltem annak, hogy a családom erős maradjon. Christian és Hope olyanok voltak a kezemben, mint egy kis madárbébi. Éjjel-nappal vigyáztam rájuk. Elfelejtettem, hogy elkezdtem öregedni. Nem vettem észre, hogy a lányom most 21 éves, és szerelmes egy fiúba. Ő egy cél esküvőről álmodott, és nekem többet kellett dolgozni, hogy pénzt spóroljak rá. Az ő álma volt az én valóságom.

Elkezdtem túlórázni, aztán egy nap Christian átadta a kártyáját.

– Mi az, édesem? – kérdeztem tőle kíváncsian.

"Kölcsön kértem egy kis pénzt a barátaimtól. Vedd és készítsd elő a dolgokat a lányunk esküvőjére" - mondta.

"Mi? Megint pénzt vettél el a barátaidtól?" meg voltam döbbenve.

Christian nem szólt többet, és elgurult. Aztán elkezdett minden hónapban több pénzt hozni, mondván, hogy kölcsönkért a barátaitól, akiket korábban soha nem láttam vagy ismertem. Több mint két éve csinálta, és néha azon tűnődtem, hogy a barátai hogyan adhatnak neki ennyi pénzt havonta.

Hogyan fizetjük vissza őket? Számos kétség gyötört, de túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy bármit is levonjak. Akkoriban számomra csak a lányom esküvője számított. Ez volt az ő álma, és kész voltam bármit megtenni, hogy megvalósítsam.

Egy nap a szokásosnál korábban tértem haza a munkából, és a férjemet a konyhában találtam. Megdörzsöltem a szemem és... Istenem!

A FÉRJEM A LÁBÁN ÁLLT!

Megdöbbentem, és ahogy közelebb futottam, egy gyönyörű fiatal nőt láttam ott.

– Mi történik itt, és ki ez? Beviharoztam, szememből végtelenül potyogtak a könnyek.

Boldog akartam lenni, hogy Christian tudott állni, mozogni és járni. De bosszantott, hogy egy fiatal hölggyel láttam őt. Számos gyanú támadt az elmémben, de a szívem nem akart hallgatni.

"Christian, megcsaltál??" Sírtam hozzá anélkül, hogy tudtam volna az igazságot, amit eltitkolt előlem.

"Drágám, üdv itthon. Nézd... állok! Hát nem csodálatos? Nem vagy most boldog?" Christian hozzám bicegett, mintha mi sem történt volna. Mintha tiszta lenne. Megsérültem, de olyan feleség voltam, aki rúzsfoltokat keresett, és új parfüm illat után szagolt? Nem, nem voltam olyan kegyetlen vagy paranoiás.

– De miért csaltál meg? Megkérdeztem tőle, de megtudtam, hogy a nő, Eszter, rehabilitációs nővér.

"Ő MI??" meg voltam döbbenve.

"Drágám, nyugodj meg. Ő csak az én nővérem, és egyidős a lányunkkal. Esther nem különbözik Hope-tól!"

Még pontosításra volt szükségem. Fogalmam sem volt, mi történik. Ekkor Christian bevallott valamit, amit évek óta a hátam mögött csinált.

– Összetörtem, amikor láttam, hogy segítséget kérsz a főnöködtől – kezdte.

"Elkezdtem pályázatokat küldeni távoli munkákra, és nagyszerű pozíciót kaptam, ahol otthon dolgozhattam. Nem kértem kölcsön pénzt a barátaimtól. Dolgoztam érte, de nem akartam, hogy tudja!"

Most jöttem rá, hogy Christian miért volt mindig a laptopjával elfoglalva. Amikor megkérdeztem tőle, azt mondta, hogy játszik. De keményen dolgozott, hogy bebizonyítsa, nem teher a vállunkon... hogy fogyatékos, de nem tehetetlen .

– Ekkor megígértem magamnak – folytatta. "Szerettem volna a lábamon vezetni a lányunkat a folyosón. Titokban minden délután edzettem az ápolónőmmel egészen estig, mielőtt hazatértek a munkából. Mindkettőteket meg akartam lepni Hope esküvőjén."

Végtelen könnyek folytak le a szememen, ahogy Christian karjaiba vetettem magam, és végigcsókoltam az arcán. Eszter elvörösödött, és elment, tiszteletben tartva a privát terünket.

Christian és én sokáig ölelkeztünk, és megkért, ígérjem meg, hogy nem árulok el semmit a lányunknak. Megvártuk az esküvőjét és végre elérkezett a nagy nap. Szegény Hope-nak fogalma sem volt arról az édes, könnyfakasztó meglepetésről, amelyet Christian aznap készített neki.

Végül a lányunk esküvőjén...

A vendégek a templomba özönlöttek, amikor a pap elkezdte az esküvői misét. Péter, a lányom vőlegénye és a többiek izgatottan várták, hogy megjelenjen abban az álombeli mesebeli esküvői ruhában.

– Anya, elviszem innen apát – mondta fájdalmasan, könnyeit leplezve, miközben Christian tolószéke mögé lépett, és tolni kezdte.

Aztán hirtelen: – Édesem, állj meg egy pillanatra! Christian közbeszólt. Tudtam, hogy ez az érzelmek és a könnyek robbanása lesz mind a lánya, mind az apa számára. Csak sarkot vettem, és készen tartottam a zsebkendőket.

Miközben Hope értetlenül nézett, és a vendégek megfordultak, Christian felemelkedett a tolószékből, és Hope karját a karja alá dugta.

– Sétáljunk, drágám? – mondta, miközben Hope tátott szájjal tátogott az áhítattól. Nem tudta felfogni élete legnagyobb meglepetését.

"APA?! Ó, ÚR... APA, TALPON VAGYSZ... APA!!"

Hope olyan hangosan felkiáltott, hogy mindenki könnyekig meghatódott. Hogyan tudnám visszatartani a könnyeimet? Addig sírtam a sarokban, amíg Christian fel nem szólt és megölelt minket.

A pap folytatta a misét, Christian pedig levezette a lányunkat a folyosóra. Ez volt életünk legértékesebb pillanata. Az apa, aki megtanította lányát az első lépések megtételére, megtette vele a legnagyobb lépéseket új élete felé. Sírtam, és legalább egy tucat zsebkendőt áztattam, de ezek a könnyek nem hagyták abba a folyást. Jogosan mondod, sosem tudod visszatartani az örömkönnyeket, igaz?

Ma hat év telt el az esküvője óta, és a lányom három gyerekkel van megáldva. Christian és én nagyszülők vagyunk. Mit kérhetnénk még?

A boldogság abban az időben tört vissza az életünkbe, amikor azt hittem, mindennek vége. Csodák léteznek, és minden nap tanúja lehetek a magaménak. A férjem, Christian, életem legnagyobb csodája!

Mit tennél, ha a férjem helyében lennél? Cserben éreznéd magad, miután egy szerencsétlenség fogyatékossá tesz, vagy kiállnál a vihar ellen, és visszavágnál? És meddig fog menni, hogy napsugár legyen a családja számára?

Az összes nő, aki kidobott egy férfit egy fogyatékkal élő lányával, a házába özönlik, egy váratlan incidens után esélyért könyörögve. Kattintson ide a teljes történet elolvasásához.

Ezt a darabot olvasóink mindennapi életéből származó történetek ihlették, és egy profi író írta. Bármilyen hasonlóság a valódi nevekkel vagy helyszínekkel pusztán a véletlen műve. Minden kép csak illusztráció.  Google translate álltal fordítva! VIA