65 éves vagyok, és férjhez megyek a férfihoz, akit szeretek. Amikor a gyerekeim ezt megtudták, nagyon furcsán reagáltak…”
Amikor 42 éves lettem, elváltam a férjemtől. Több mint húsz évig voltunk házasok, együtt neveltük fel a két gyermekünket, de idővel elmúlt minden, ami valaha összekötött minket. Az együttélés egyre nehezebbé vált. Minden apróságban csak idegesítettük egymást.
Akkoriban hoztam meg a döntést: inkább leszek egyedül, mint egy boldogtalan házasságban.
Évek teltek el. A lányom, Réka, már rég férjhez ment, a fiam, Péter, bár még nem házas, már külön él. Én pedig… hirtelen rádöbbentem, hogy az életem kizárólag a gyerekek körül forog. A munkám, a házimunka, az unokák – de hol vagyok én ebben az egészben?
Megkérdeztem magamtól: „Én nem érdemlem meg a boldogságot?”Egy évvel ezelőtt elhatároztam, hogy teszek egy lépést magamért. Regisztráltam egy internetes társkereső oldalra. Először csak kíváncsiságból – nem vártam sokat.
És akkor… megismerkedtem Lajossal.
Eleinte csak beszélgettünk. A csevegéseink könnyedek voltak, de egyre gyakrabban vártuk egymás üzeneteit. Aztán Lajos megkérdezte, találkozhatnánk-e személyesen. Izgultam, persze, de belementem.
A találkozó fantasztikusan sikerült. Ő udvarias volt, figyelmes, érdeklődő – és ami a legfontosabb: valódi társnak tűnt. A korunk? 65 mindkettőnknek. De egyikünk sem érezte magát öregnek. Sőt… mintha újra huszonévesek lettünk volna.
– Kati, szerintem nekünk még van közös jövőnk – mondta Lajos az egyik séta során a Városligetben. – Tudom, hogy furcsán hangzik, de… beléd szerettem.
Mosolyogtam. Én is pontosan így éreztem.
Lassan összeköltöztünk. Minden olyan természetesen alakult, mintha mindig is így kellett volna lennie. Lajos gondoskodó volt, reggelente kávét főzött, esténként megmasszírozta a hátam. Mellette újra nőnek éreztem magam. Olyan érzés volt, mintha visszakaptam volna a fiatalságom.
Nemrég, egy nyugodt esti vacsora után, Lajos elém térdelt. A gyertyafény megcsillant a szemében.
– Katalin… Hozzám jössz feleségül?
Könnyek szöktek a szemembe. Nem gondolkodtam, csak kimondtam:
Már másnap elkezdtük szervezni az esküvőt. Nem akartunk nagy felhajtást, csak egy meghitt, elegáns eseményt. Kiválasztottunk egy hangulatos éttermet Óbudán, béreltünk egy kis zenekart, lefoglaltunk egy kedves fotóst. Úgy terveztük, hogy csak a legközelebbi családtagok lesznek jelen.
De volt egy nehéz feladat, amitől a szívem szinte összeszorult: elmondani a gyerekeimnek.
Egyik este szépen megterítettem. A kedvenc ételeiket főztem: töltött káposztát Rékának, és marhapörköltet Péternek. Gyertyákat gyújtottam, és amikor megérkeztek, izgatottan vártam, hogy bejelentsem a hírt.
– Gyerekek… lenne egy fontos dolog, amit el szeretnék mondani nektek – kezdtem.
Mindketten kíváncsian néztek rám. Aztán kimondtam:
– Férjhez megyek. Lajos megkérte a kezem, és én igent mondtam.
Péter arca megmerevedett. Réka zavartan pislogott.
– Anya… most komolyan? – kérdezte a lányom. – Esküvőt tervezel? Ilyen korban?
– Miért ne? – kérdeztem halkan. – Boldog vagyok. És úgy érzem, ez jár nekem.
Péter összeszűkült szemmel nézett rám.
– De ismered őt alig egy éve. Honnan tudod, hogy nem csak… a lakásodra fáj a foga?
– Péter! – csattantam fel. – Ez sértő.
– Mi csak aggódunk – folytatta Réka. – Mi van, ha ez az egész egy átverés? Hogy néz ez ki? Egy esküvő, 65 évesen…
Éreztem, hogy a torkomban gombóc nő. Nem erre számítottam. Tudtam, hogy meglepődnek majd – de ilyen elutasításra nem voltam felkészülve.
A gyerekeim némán ültek az asztalnál, én pedig csak néztem őket, próbálva értelmezni a reakciójukat. Nem volt kiabálás, nem volt könnyekkel teli ölelés – csak feszengő csend és leplezetlen értetlenség.
– Nem akarlak megbántani, anya, de… – kezdte újra Péter. – Ez egyszerűen furcsa. Eddig mindig csak rólunk szólt az életed, most meg hirtelen új férj, esküvő… komolyan mondom, ez nagyon hirtelen jött.
– Hirtelen? Egy éve vagyunk együtt – válaszoltam halkabban, mint szerettem volna. – Talán nem neveltelek olyan önállóvá benneteket, mint hittem… mert úgy tűnik, nem tudtok örülni az én boldogságomnak.
Réka lesütötte a szemét. Egy ideig senki sem szólt. Aztán megszólalt:
– Csak… félünk, anya. Félünk, hogy megbántanak téged.
– Én nem vagyok már kislány. Tudom, mit csinálok.
A vacsora végén úgy búcsúztak el, hogy „majd megbeszéljük még”. Én pedig ott maradtam a halkan kongó étkezőben, és éreztem, hogy valami eltörött bennem. Nem az örömöm – azt nem tudták elvenni –, hanem az a remény, hogy ez az esküvő egy nagy családi öröm lehet.
Másnap Lajos is elmondta a hírt a két lányának. Az ő reakciójuk valamivel visszafogottabb volt, de szintén tele volt kétellyel.
– Papa, biztos vagy ebben? – kérdezte Eszter, a nagyobbik. – Mi van, ha csak magányos vagy?
– Az vagyok – felelte Lajos egyszerűen. – De Kati mellett már nem.
A fiatalabbik lánya, Dóri, elmosolyodott.
Hirdetés– Hát, papa, ha tényleg boldog vagy… akkor szerintem az számít.
De aztán ők sem mutattak nagy lelkesedést. Eljöttek vacsorára, udvariasak voltak, de valahogy mindig érződött a távolságtartás. Mintha két világ próbálna összeérni, de nem lenne meg a híd, ami összeköti őket.
Egy este Lajossal együtt ültünk a konyhában, a gyertyafényes asztalnál, és elgondolkodva kortyolgattuk a teánkat.
– Lehet, hogy nem kellene rájuk erőltetnünk – mondta halkan. – Nem akarlak megfosztani a boldogságtól, de... talán tartsuk meg ezt az egészet magunknak.
– Úgy érted… ne hívjunk senkit?
Lajos bólintott.
– Legyen csak a mi napunk. Ketten. Egyszerűen. Szívből.
És én… megkönnyebbültem. Furcsa módon ez a gondolat felszabadító volt. Nem kell már senkinek megfelelni. Nem kell senkit meggyőzni. Ez most csak rólunk szól.
Két héttel később, egy tavaszi délelőttön, a Margitsziget egyik kis kápolnájában mondtuk ki a boldogító igent. Nem voltak vendégek. Csak mi ketten, egy tisztelendő, és a madarak hangja.
Lajos keze remegett, amikor a gyűrűt az ujjamra húzta. Az enyém is, amikor kimondtam:
– Igen, akarom. Most és mindörökké.
Amikor kiléptünk a kápolnából, az égen hatalmas, vakító napfény ragyogott. Olyan volt, mintha az egész világ csak ránk mosolyogna.
– Tudod, Kati – suttogta Lajos a fülembe –, ha újra kezdeném az életem, akkor is veled akarnék találkozni… csak sokkal hamarabb.
– Én is – mondtam könnyek között, és megszorítottam a kezét.
Aznap este a saját otthonunkban vacsoráztunk. Egyszerű étel volt: húsleves és túrós csusza. De a világ legfinomabb lakomájának tűnt.
És akkor csengettek.
Kinyitottuk az ajtót. Réka és Péter álltak ott. Zavartan mosolyogtak.
– Hallottuk, hogy megtörtént – kezdte Péter. – És… hát… szeretnénk gratulálni.
– Anyu – lépett közelebb Réka –, hoztunk egy kis bort. Remélem, maradt hely az asztalnál két késő vendégnek.
És én csak bólintottam, miközben a szívem szétáradt a boldogságtól. Talán mégis van híd a két világ között. Csak idő kell hozzá.
Ma is együtt élünk Lajossal. Minden reggel teával és egy puszival kezdődik. Néha sétálunk a parkban, néha csak ülünk a kertben és nézzük a lemenő napot.
Sokan kérdezik: „Nem késő már az újrakezdéshez?”Én pedig mindig ugyanazt válaszolom:
„Soha nem késő a szerelemhez. A boldogság nem korhoz kötött. A szív nem kérdezi meg a születési éved.”
És ha egyszer megint dönteni kellene, újra igent mondanék. Nem a korom miatt – hanem azért, mert mellettem van a társam. A férfi, akit szeretek.
