Csernobil nem az egyetlen, és nem is az utolsó történelmileg súlyos és riasztó nukleáris katasztrófa volt a világban. Történtek olyan súlyos, titokban tartott malőrök, melyekről akkor és ott nem tudtak az emberek, és csak évek, évtizedek múltán, a titkosítás feloldásának hatására lebbent le a fátyol. 5 nukleáris katasztrófa, melyet eltitkoltak a világ elől.
Egészen a közelmúltig a Cseljabinszk-40 plutóniumgyár nem szerepelt a térképeken, a szovjet és az orosz kormányzat tagadta a létesítmény létét és persze a nukleáris katasztrófák tényét is, melyek méretükben és hatásaikban is felértek Csernobillal.
1957 szeptember 29.-én, 4 óra 20 perckor az egyik tartályban a hőmérséklet meghaladta a 350 °C és vélhetően vagy önrobbanással, vagy valamilyen villamos berendezés szikrája által berobbant.
A robbanás nagyjából 75 tonna TNT - 310 gigajoules - robbanásával volt egyenértékű.
A tartályt egy vastag betonréteg fedte, mely 40 méterre repült, a 160 tonnányi erősen radioaktív üledék pedig kivetődött a légkörbe.
A szennyeződés nagyjából 23.000 km2-en terült szét, és 470.000 ember életét veszélyeztette. Körülbelül 20 Megacurrie-nyi (20 MCi; 800 PBq) erősen sugárzó anyag szabadult el, ez nagyjából a fele mennyiség, mint amennyi erősen sugárzó anyag (40 MCi) Csernobilban került a légtérbe.
Ennek a radioaktív hulladéknak a nagy része végül a Tecsa folyóba mosódott, de egy, még így is jelentős mennyiség több száz kilométerre is eljutott.
A kitelepítéseket sokáig halogatták, ezzel feltehetően több ezer ember halálában játszva közvetett szerepet. Az ügyről sokáig nem nyilatkozott a kormány és arról sem beszéltek, miért is volt pontosan szükség ezekre a kitelepítésekre, melyek során közel 10.000 embert helyeztek át más területekre.
A kitelepítetteknek soha nem mondták meg, miért volt szükség a kitelepítésre, a katasztrófa helyszínét pedig egyfajta zöld rezervátummá nyilvánították.
Csak később, régi akták kiszivárgásával derült fény az igazi tényekre.
1950-ben is történt egy olyan katasztrófa, melyről sokáig nem lehetett beszélni, és elhallgatták az egészet. 10 B-29 es bombázó szállt föl a kaliforniai Fairfield-Suisun légibázisról, amikoris váratlan dolog történt. Az egyik ilyen bombázó - mely egy atomtöltetet szállított - hajtóműve meghibásodott.
Ennek következtében visszazuhant a bázisra, majd kigyulladt, és robbanások is keletkeztek a roncsban.
A hivatalos jelentés szerint a fedélzetén szállított bomba nem volt élesítve, és nem is sérült meg a baleset során, azonban az elhallgatott tények teljesen mást mondanak.
19 ember halt meg aznap és legalább kétszázan megsebesültek. A balesetet nem nukleáris jellegű balesetnek állították be. A valóságban azonban több akkori pilóta későbbi beszámolója alapján teljesen más történt.
[LAPOZAS]
Valóban ott volt az atomikus töltet a gépen, és fel is robbant, a területet pedig idővel lezárták, hogy felmérjék a károkat, és a nukleáris sugárzást.
Állítólag rengeteg ember halt meg a baleset okozta radioaktív sugárzás következményeként, de ezeket mind-mind eltusolta a kormányzat és a hadsereg.
A windscale-i üzem célja az volt, hogy minél előbb elő tudják állítani az angolok saját atombombájukat. A grafitmoderátoros reaktoroknak azonban van egy sajátossága, mégpedig az, hogy a maghasadásnál keletkező gyors neutronok időnként kilökdösik a grafitrácsból az atomokat, amelyek maguktól csak magasabb hőmérsékleten tudnak visszaugrani rácsbeli helyükre, miközben hő formájában adják le a kilökődéskor felvett pluszenergiájukat.
Ez egy láncreakciót indít el, ami veszélyes hőmérséklet növekedést okozhat, ha nem kontrollált körülmények között zajlik.
A reaktor mérnökei ezért időnként óvatosan felmelegítették a reaktor grafitmagját, hogy az atomok visszatérjenek eredeti helyükre.
Egy ilyen művelet során csúszott ki az irányítás a kezükből, ami végül katasztrófához vezetett.
Az eset 1957-ben történt. Az első riasztó jelet a reaktor kiáramló hűtőlevegőjében megjelenő sugárzás növekedése adta, majd a töltőnyílásokban vörös izzás volt látható. A tűz aztán váratlanul egyre nagyobb méreteket öltött, egyre gyorsabban kezdett terjedni. Egy lehetséges óriási atomkatasztrófa lehetősége kezdett kibontakozni.
A mérnököknek óriási szerencséjére a víz óvatos beeresztésével a tüzet el tudták oltani, de a kiáramló levegővel összesen 700 TBq (terabecquerel) aktivitású égéstermék került a szabadba.
A szerencsés időjárási viszonyoknak köszönhetően a lakosságot nem kellett kitelepíteni, azonban sokan úgy vélik, a káros sugárzás még így is hatással volt az ott élőkre, csak erre a kormány szándékosan nem figyelmeztette őket.
Mi több, megpróbálták az egészet letagadni, elbagatellizálni. Diszkréten, titokban gyűjtöttek tejmintákat ottani tehenekből, hogy megmérjék a sugárzás mértékét.
Később a hatóságok tanácsára az érintett 500 négyzetkilométeres körzetben megtiltották a tehéntej fogyasztását közel egy hónapra. Sokan úgy hiszik, hogy a kormány azért próbálta elkenni az ügyet, mert a közvélemény a bomba-program ellen hangolódott volna ha kiderülnek a valódi okok.
A kaliforniai Santa Susana laboratóriumban 1959-ben egy végzetes esemény következett be. Amikor a nátrium reaktor kísérlet közben a reaktor leolvadt, mindenkinek tele lett a gatya a mérnökök közül, ugyanis küszöbön volt egy gigantikus nukleáris katasztrófa.
Közel 5 hétbe telt, mire az Atomenergia Bizottság állást tudott - vagy inkább akart - foglalni az ügyben.
[LAPOZAS]
A végső katasztrófa elkerülése érdekében némi radioaktív gázt engedhet ki a rendszerből, de cska olyan mértékben, mely még az egészségügyi határérték alatt volt.
Érdekes egyébként egészségügyi határértékről beszélni radioaktív gázok esetében. Állítólag közel 260-szor volt nagyobb az érték, mint kellett volna...
A létesítmény nagyon közel volt Los Angeles városához, sokak szerint a radioaktív szennyeződés hatásai egyértelműen a várost, és közvetlen környezetét sújtották, amit az Atomenergia Bizottság mind a mai napig nem ismert el.
1962-ben a Nagy Britannia fellőtte Ariel-1 elnevezésű szondáját, mellyel nem sokkal fellövése után megszakadt a rádiókapcsolat.
A brit mérnökök sokáig nem jöttek rá, hogy mi volt ennek a rejtélyes kapcsolatvesztésnek az oka, míg az amerikaiaktól meg nem tudták az ijesztő részleteket.
Kiderült ugyanis, hogy az amerikaiak egy Starfish Prime nevű projekt keretében titokban felrobbantottak egy 1,4 megatonnás termonukleáris bombát a légkörben körülbelül 400 kilométer magasan.
A robbanás olyan elektromagnetikus impulzust (EMP) generált, mely nem csak az Ariel-1 szondát tette tönkre, hanem a műholdak egyharmadát is, melyek alacsony Föld körüli pályán álltak.
Hogy az amerikaiakkal közös megegyezés hatására vagy sem, de a brit kormány 50 évre titkosította az aktákat, és így a baleset okát is. Csak 50 év eltelte után váltak nyilvánossá a tények.