– Amikor jöttek az anyagi gondok, Sanyi valóságos árulásként élte meg, hogy akikben hitt, azok cserben hagyták – folytatta Nóra. – Tönkrement, ellehetetlenült a nyomda, amit szívvel-lélekkel csinált, s hiába kért segítséget a legfelsőbb körökből, már nem álltak vele szóba. Szó szerint belebetegedett ebbe. Kiderült, hogy a szívével komoly gond van, s amikor a leletek megmutatták, hogy súlyos cukorbeteg, én diétás kosztra fogtam. Aztán amikor mentem a pékségbe, ahol mindig vásároltunk, nevetve mondták: Sanyi most falt fel két túrós táskát. Szinte könyörögtem neki, vegye komolyan az orvosi utasításokat, de ő csak legyintett. Majd amikor megijedt, már késő volt. Szörnyű ezt mondani, de nem emlékszem rá, mikor láttam őt utoljára nevetni. Fogyott és fogyott az életkedve. Nemrég újra felkerestünk egy orvost, hogy segítsen. Május 3-ra kapott időpontot Sanyi, s emlékszem azt mondta: doki, én addigra feldobom a talpamat. Hajnal öt órakor ment el. Fogtam a kezét, simogattam a fejét, amikor elindult a végtelen felé. Talán így volt jó: itthon, és nem valami szürke, kietlen kórházi szobában aludt el örökre. Nem mondta, de én láttam, hogy mennyit szenvedett…
Az egykori tizenhétszeres válogatott Müller Sándor csapatkapitánya volt az eddigi utolsó bajnok Vasasnak. Nyert MNK-t, KK-t, és az angyalföldi szurkolók rajongásig szerették virtuóz játéka miatt. A csapattársak közül talán Tóth Bálint állt hozzá legközelebb.
– Utoljára húsvét előtt beszéltem vele, és meglehetősen rossz lelkiállapotban volt. De ezt szinte már megszoktuk vele kapcsolatban. Kérdeztem, hogy van? – egykedvűen, szűkszavúan válaszolt rendszerint. Sokszor legszívesebben kiabáltam volna vele, hogy küzdj, akarj élni! De azt csak ő tudhatta, min megy keresztül. Megpróbáltunk segíteni neki. Általam egy olyan készülékhez jutott, amelynek segítségével nem bokából kellett levágni a lábát. Felfoghatatlan, hogy elment, 1968 óta voltunk barátok. Andrist, a fiát még én fürdettem...
