Nem készültem vezetőnek. Nem készültem politikusnak. Sokáig nem gondoltam, hogy civilként meg lehet változtatni a hazánk sorsát. Korábban azt sem gondoltam volna, hogy meg lehet tanulni repülés közben repülőt vezetni és építeni.
Eleinte nem hittem benne, hogy pénzügyi források és szervezeti háttér nélkül túl lehet élni a hatalmi elit és az aljas propagandája milliárdokból finanszírozott támadásait.
Nem gondoltam volna, hogy lesznek olyan bátor emberek, akik az első pillanatban mellém állnak, kockáztatva az egész addigi karrierjüket. Nem is reméltem, hogy már az első találkozásunkra tízezrek jönnek el, ahogy azt sem, hogy ekkora siker lesz a 8 hetes országjárásunk.
Fel sem merült bennem, hogy ilyen rengeteg ember fog önkéntes segítséget nyújtani nekünk az ország minden településén. Ahogy azt sem hittem, hogy június 9-én ilyen eredményt el lehet érni az állampárt és a szatelitpártjai ellen.
Ki gondolta volna pár hónapja, hogy a képviselőink a legnagyobb európai parlamenti frakcióban fognak ülni és vezetői pozíciókból szolgálhatják a magyar embereket? Ki gondolta volna, hogy valós esélyünk lesz a Nemzeti Együttbűnözés Rendszerének a lebontására?
Sok dolgokra megtanított az utóbbi pár hónap. Nem elég nem félni, de optimizmusra és a jövőbe vetett erős hitre is szükség van, ahogy arra is, hogy nap mint nap mi is alakuljunk. Felálljunk, ha megbotlunk, elnézést kérjünk, ha hibázunk és megerősödjünk, ha igaztalanul támadnak.
Az El Camino nevű zarándokúton megtanultam, hogy a célnál talán fontosabb az odavezető út és hogy milyen emberekké válunk, mire elérjük a célt.