– Ő is beállt a játékba vagy csak rendezett?– Csak rendezett. De olyan alkotások kerültek ki a keze közül, mint Liszt Haláltánca, Dukas Bűvészinasa, ami ma is annyira, de annyira kellene! Jó lenne még átadni másoknak ezeket a darabokat, mielőtt veszendőbe mennének. Erre már nincs sok idő, mert fogyatkozunk.
A mai élet már olyan hajszolt, hogy nagyon kevesen vállalják, hogy a munkaidejük után előadásokban vegyenek részt. Talán a néptáncosok, talán… Pedig ezt valakinek tovább kellene vinnie!
– Hogyan ismerkedett meg a későbbi férjével, Cs. Szabó Istvánnal?– Ó, hát az egy pécsi bábfesztiválon történt! Ő a Bábszínházzal adott elő egy műsort, és hát mi is lent voltunk. Ott ismerkedtünk meg egy klubdélutánon. Aztán komolyra fordult a dolog, összeházasodtunk.
– Hol dolgozott akkoriban? – Érettségi után a Pannónia filmstúdióba mentem. Oda is felvételizni kellett. Két nagy produkció indult akkor: Jankovics Marcellnek a János vitéze és mellette bérmunkában a Hugó a víziló. Én ez utóbbiban dolgoztam, közben végeztem a Magyar Állami Bábszínház bábszínész képzőjét.
– Önök alapították az első magán-bábszínházat, a Budai Bábszínházat, azzal járják az országot kettesben a férjével. Gyerekeknek játszani különleges dolog lehet, mert hozzászólnak, belekiabálnak. Nem zavaró ez?– Jaj, dehogy! Hát ez kell! Ez hozzátartozik a meséhez! A férjem a szerepe miatt a paraván előtt is áll, de én csak mögötte játszom, és a hangokból tudom megítélni, hogyan reagál a közönség. Van amikor annyira izgulnak valamelyik szereplőért, hogy néma csendben nézik. Aztán amikor valakit meg kell védeni, szinte mindig van egy hangocska, amelyik megszólal: vigyázz, vigyázz! Erre persze a többiekből is kitör a feszültség: vigyááázzz!
Csodálatos ez az együttérzés a figurákkal, mert számukra minden él: a gyengét meg kell védeni, és mindig a jónak kell győznie. De meg kell tanítanunk őket, ki a jó, ki a rossz, kinek van jó szándéka, kinek van rossz. És hogy mire vigyázzanak az életben – ezt meg kell tanítani! Ha ezt nem kapják meg, nem tudnak eligazodni az életben és ez sok bajt okozhat.
– Nem szeretne előbújni a paraván mögül?– Játszottam filmben, a Barátok között-ben, de nekem igazán a bábozás a műfajom, ezt szeretem. A paraván mögött állva öt-hat szerepem is van. Mindkét kezemet fölemelve állok végig. Mindegyik szereplő más-más hangon beszél, néha még énekel is. Aztán közben még a technikát is kezelni kell, a magnót le kell állítani vagy elindítani, szóval bonyolult dolog.
– Ez komoly fizikai teljesítmény is! Próbálja ki valaki, mennyi ideig tud feltett kézzel állni…– Nekem egy órán keresztül bizony fönt van a két kezem, ez vele jár.
– Volt, hogy csak a hangját kölcsönözte a meséhez. – Igen, a Pom Pom rajzfilmekben Picur hangja voltam, azt hiszem, tizenhárom részben. Petrik Józseffel úgy búcsúztunk mindig el, hogy „Picur, megvárhatlak?” „Háááát…”
– Máskor meg csak arra volt szükség, hogy mozgassa a figurát, beszélni nem kellett.– Az a Süsü volt. Olyan nagy volt, hogy többen kellettek a mozgatásához. A testét először Kemény Henrik mozgatta, de nem bírta, akkora nagy monstrum volt ez az egész szerkezet. És akkor az astrásoktól Pehartz Imre vette át, más valaki külön mozgatta a farkát, a száját, én voltam a jobb keze.
– Most hogyan zajlik az élete?– Tizenhárom darabunk van, azokkal járjuk az országot, ahova hívnak, ott megbeszéljük, melyik legyen. Óvodásoknak és kisiskolásoknak játszunk. Húsvétkor a Telhetetlen nyúl volt műsoron, mert a nyuszi nem tud szépen viselkedni, ezt gyerekeknek is meg kell tanulniuk. Ketten járunk turnéra a férjemmel, ő írta a meséket, a zeneszerzőnk pedig Pető Zsolt.
Megteremteni a varázslatot a gyerekek számára – ez a legfontosabb. Nagyon szeretjük csinálni.
Nyáron nemigen vállalunk fellépést, de a szünet végére már nagyon-nagyon hiányzik! A felkészülés, az utazás – minden hiányzik. Várom az őszt, az iskolakezdést.
– Mondhatjuk, hogy a nap huszonnégy óráját együtt töltik a férjével. Egymásnak még a gondolatait is ismerik, ugye?– Most már negyvenhat éve mindig együtt vagyunk. Tényleg egy pillantásból értjük, mit akar a másik. Ez olyan összeszokott munka, amibe nem is lehetne beugrani, ha valamelyikünk beteg lenne. Ezt csak így lehet, ahogy már négy és fél évtizede csináljuk együtt. Én az utazásokat is nagyon szeretem. Végtére is ez országjárás: megnézzük mindig a helyi látnivalókat, nevezetességeket, múzeumot, templomot, ez a levezető az előadás után. Mindig van nálunk útikönyv, elolvassuk a tudnivalókat.
– Lehet, hogy nincs az országban olyan művelődési ház, amit még ne láttak volna belülről.– Hát az biztos! Nagyon sokfelé megyünk, és ahol már voltunk, oda visszahívnak. Ott az összes mese lemegy. Ezek önálló történetek, de egymásra épülnek, hiszen a szereplők ugyanazok. Emlékszem, Felvidéken játszottunk egy nagy színházban. Érkezéskor kinyitották nekünk a kaput, hogy pakoljunk be, mi pedig megjelentünk a kis kocsinkkal. – Na és a teherautó? – kérdezték. – Nincs, ebben van minden! Lejátszottuk az előadást, s mikor elmentünk, hallottam, ahogy a helyi technikus mondja: de jó volt így, nem is kellene mindig teherautóval jönni!
Nem a teherautónyi díszleten múlik az előadás. A Kerek erdő elfér a személygépkocsiban.
– Amikor megszülettek a lányai, otthon folytatta a mesélést?– Hogyne! Minden mesénket ellenőrizték! A mai napig így van: ha eljönnek egy előadásra, rögtön szólnak, hogy Anya, kihagytál egy mondatot! Betéve tudják ugyanis a darabot. Különben nem sok időt hagytam ki a szülések után: a nagymamák vigyáztak rájuk, amíg turnéztunk.
– 1991-es megalakulásuk óta hány helyen jártak, hány gyerek látta vajon az előadásaikat?– Körülbelül ötvenötezer gyerek vett részt az előadásainkon, és ez kétezer kétszáz előadást jelent.
– Olyan, mint ha az egész élete játék lenne.– Ezt szeretem! Ezt a játékot! És ezt szeretném még sokáig csinálni, ameddig csak lehet! Ebből nem lehet nyugdíjba menni. Amíg hangom van, amíg énekelni tudok, amíg a két karomat föl tudom emelni, addig játszani szeretnék.
Beszélgetőtárs: Madocsai Bea
(Fotók: facebook; epa.oszk.hu; port.hu; janoshaza.hu; szentesinfo; kezdő kép: WeLoveBudapest)
